Inventing the Truth című írásában lényegében így foglalja össze az életrajz műfaját a brit Richard Holmes: az emberi megértés művészete és az emberi természet ünneplése. A gondolatot Arany Zsuzsanna idézi Kosztolányi Dezsőről szóló friss kötetében, maga is arra jutva: az egyén életén keresztül vizsgálva jobban megérthetünk egy-egy kort, társadalmat is. Hát még, ha szemlélődésünk tárgya a XX. század első felének egyik legkiválóbb magyar alkotója, aki nemcsak hogy kiismerte és művein átszűrte, de jelentősen alakította is a századelő uralkodó szellemi irányzatait. Nem csupán lírájával és prózájával hagyott nyomot, de kritikusként, műfordítóként, a kurrens eszmei-filozófiai iskolák értőjeként is fontos szerzője a modern magyar irodalomnak.
Az utóbbi évtizedekben Kosztolányi kétségkívül el is foglalhatta az őt megillető helyet az irodalmi kánonban: mind a közoktatás, mind az egyetemi szféra a korszak egyik legfontosabb alkotójaként tartja számon. Mindez felveti a kérdést: könnyebb vagy nehezebb annak az életrajzát írni, akiről Ady és József Attila mellett talán a legtöbb szó esik az iskolákban, és akitől néhány művet valószínűleg mindenki fel tud sorolni?
Arany Zsuzsanna elsősorban az élettörténet feldolgozását tűzte ki céljául, a műveket viszont külön nem elemezte. Döntése annak fényében is fontos, hogy hosszú ideje vita tárgya: jó-e, hogy az irodalomtanítás életrajzokat magoltat, a művekhez is az alkotó élete felől közelítve, míg némiképp elsikkad a csak az író életére koncentráló biográfia is. Kosztolányi esetében egyébként nem panaszkodhatunk. A közoktatáson túl a magyar irodalomtörténet-írás jelesei is kiemelten foglalkoznak vele, az elmúlt években is fontos műveket letéve az asztalra. A tavalyelőtt elhunyt Szegedy-Maszák Mihálynak 2010-ben jelent meg kötete Kosztolányiról, míg az Édes Annáról Bónus Tibor írt nagy ívű monográfiát.
Arany Zsuzsanna könyve legalább egy évtized kutatásának eredménye, így jó alapot szolgáltathat a korábbiaknál is pontosabb és sokrétűbb Kosztolányi-kép felvázolására. A bizonyítottan nemesi származású író és unokatestvére, Csáth Géza esetében az első, ami feltűnik, hogy mennyiben befolyásolta későbbi sorsukat az az örökség, amelyet magukénak tudhattak. A Pacsirta szerzője a XVIII. század végén született topolyai plébánost, Kosztolányi Lajos Athanázt emelte ki gyakran rokonai közül, apai nagyapját, az 1848-as forradalom és szabadságharc honvéd századosát pedig egész életében előszeretettel emlegette.
Kosztolányi Dezső életében fiatalkorától meghatározó szerepet játszott unokatestvére, akivel gyerekként kegyetlen tréfákat eszeltek ki, majd később már Négyesy László legendás stílusgyakorlati foglalkozásait látogatták közösen. „Józsi csodálatosan hegedül, remekül zongorázik, zenét szerez, nagyszerű író, kitűnő orvos, pompás emberismerő, démonian mulatságos cimbora. [ ] Brenner Jóska családunk legtehetségesebb tagja” – elevenítette fel a kötet szerint az író szavait Kosztolányi Dezsőné. Olvasmányélményeiket kiskoruktól megosztották egymással, majd együtt látogatták a szabadkai gimnázium önképzőkörét, ahol minden korábbinál élesebben rajzolódott ki Kosztolányi indulatos, öntudatos természete. „Sohasem használok germanismust, ha használtam, mutassa ki” – kiáltotta tanárának a 17 éves fiú, aki mind kemény bírálataival, mind elismerést kiváltó műveivel az önképzőkör központi alakja lehetett. Indulatos elviharzása végül kicsapatásába került, hogy végül magántanulóként fejezze be a gimnáziumot.
A humor és önirónia sem állt azonban távol a fiatal Kosztolányitól: jó barátjával, Karinthy Frigyessel később is rendszeresen ugratták egymást be nem fejezett tanulmányaikkal. Kosztolányi végül szakdolgozatát sem írta meg, s a tervekkel ellentétben tanári szakvizsgát sem tett. Inkább különböző lapoknak dolgozott, s ahogy Kosztolányi Dezsőné fogalmazott, „költőhöz méltó, látszólag céltalan életet élt. Közben azonban szorgalmasan tanult.”
Amilyen felvillanyozó lehetett ifjúkorban ez a látszólagos céltalanság, pár évtizeddel később már igencsak nyomasztotta a Boldog, szomorú dal szerzőjét. „Nekem fáj, hogy itt vagyok az életem közepén, haszontalanul, kezemben egy mesterséggel, melyet úgy ismerek, mint kevesen, elég tudással, bírhatatlan becsvággyal, jóindulattal, szorgalommal, s nem figyel rám senki. [ ] Családom szétzüllött. Egyedül vagyunk feleségemmel, öregesen” – ecsetelte későbbi jó barátjának, Füst Milánnak. Kosztolányi korán elvesztette édesapját, fia, Ádám pedig pszichés gondokkal küzdött. Ez éppúgy megviselte, ahogy ifjúkorában nagyapja, majd Brenner Ilonka halála, aztán a tízes évek végén unokatestvéréé, a drogfüggővé váló, feleségét meggyilkoló Csáth Gézáé.
„Titkosan-mélyen imádott unokaöccsének pusztulása a második gyógyíthatatlan seb Dide szívén. Azt érzi, hogy Csáth Géza [ ] tragikus halálának siettetője volt az a fájdalom is, amely a maga szörnyűségében ki nem kiáltva, őt is tépi” – fogalmazott Kosztolányi Dezsőné, utóbbival Szabadka szerb megszállására is utalva. Amint azt Kosztolányi a nekrológjában is felvetette: Csáth nem kapott utazási igazolványt Budapestre, így klinikai segítséget sem várhatott. Azt már Arany Zsuzsanna fogalmazza meg: egybeeshet ezzel Kosztolányi két évtizeddel későbbi kijelentése, amit már halálos betegen tett: „a magyar író Trianonba hal bele.”
(Arany Zsuzsanna: Kosztolányi Dezső élete. Osiris Kiadó, 2017. Ára: 4980 forint)
