Inventing the Truth című írásában lényegében így foglalja össze az életrajz műfaját a brit Richard Holmes: az emberi megértés művészete és az emberi természet ünneplése. A gondolatot Arany Zsuzsanna idézi Kosztolányi Dezsőről szóló friss kötetében, maga is arra jutva: az egyén életén keresztül vizsgálva jobban megérthetünk egy-egy kort, társadalmat is. Hát még, ha szemlélődésünk tárgya a XX. század első felének egyik legkiválóbb magyar alkotója, aki nemcsak hogy kiismerte és művein átszűrte, de jelentősen alakította is a századelő uralkodó szellemi irányzatait. Nem csupán lírájával és prózájával hagyott nyomot, de kritikusként, műfordítóként, a kurrens eszmei-filozófiai iskolák értőjeként is fontos szerzője a modern magyar irodalomnak.
Az utóbbi évtizedekben Kosztolányi kétségkívül el is foglalhatta az őt megillető helyet az irodalmi kánonban: mind a közoktatás, mind az egyetemi szféra a korszak egyik legfontosabb alkotójaként tartja számon. Mindez felveti a kérdést: könnyebb vagy nehezebb annak az életrajzát írni, akiről Ady és József Attila mellett talán a legtöbb szó esik az iskolákban, és akitől néhány művet valószínűleg mindenki fel tud sorolni?
Arany Zsuzsanna elsősorban az élettörténet feldolgozását tűzte ki céljául, a műveket viszont külön nem elemezte. Döntése annak fényében is fontos, hogy hosszú ideje vita tárgya: jó-e, hogy az irodalomtanítás életrajzokat magoltat, a művekhez is az alkotó élete felől közelítve, míg némiképp elsikkad a csak az író életére koncentráló biográfia is. Kosztolányi esetében egyébként nem panaszkodhatunk. A közoktatáson túl a magyar irodalomtörténet-írás jelesei is kiemelten foglalkoznak vele, az elmúlt években is fontos műveket letéve az asztalra. A tavalyelőtt elhunyt Szegedy-Maszák Mihálynak 2010-ben jelent meg kötete Kosztolányiról, míg az Édes Annáról Bónus Tibor írt nagy ívű monográfiát.
Arany Zsuzsanna könyve legalább egy évtized kutatásának eredménye, így jó alapot szolgáltathat a korábbiaknál is pontosabb és sokrétűbb Kosztolányi-kép felvázolására. A bizonyítottan nemesi származású író és unokatestvére, Csáth Géza esetében az első, ami feltűnik, hogy mennyiben befolyásolta későbbi sorsukat az az örökség, amelyet magukénak tudhattak. A Pacsirta szerzője a XVIII. század végén született topolyai plébánost, Kosztolányi Lajos Athanázt emelte ki gyakran rokonai közül, apai nagyapját, az 1848-as forradalom és szabadságharc honvéd századosát pedig egész életében előszeretettel emlegette.