A trilógia befejező darabja hangnemet is váltott. Az első kötetben a Magyarországot újrafelfedező, magyar származású lengyel szerző szatirikusan írt minden olyan jelenségről, amely arról árulkodik, hogy a nemzeti mitológia bizonyos elemei ma is élnek. Könnyen túlléphetnénk rajtuk, de valahogy nem jutunk el idáig. Mintha Budapest más időzónában lenne, mint a folyamatosan változó Varsó, ahol hiába keresi azt az állandóságot, amelyet itt bezzeg megtalál. Ma már csak kávézgat, rétest eszik, Dél-Magyarországot vagy sportújságot lapozgat az utazó, és egyre kevésbé csodálkozik. Otthonosabban mozog, rezignáltabb és talán elfogadóbb lett. Még mindig a gyermekkori ízeket keresi, amikor rakott krumplit rendel a győri tejivóban, de már nem csak ilyen közvetlen tapasztalatokra hagyatkozhat, mert nagyrészt elhárultak a nyelvi akadályok, az irodalmi és történelmi ismeretekből pedig egyre inkább összeáll a kép.
Piłsudski krakkói perechez hasonlította Lengyelországot, mondván, a közepe üres, csak a széle ér valamit, Vargát a közepén papírvékony, de a szélén ízes falatokat kínáló lángosra emlékezteti az ország alakja és állaga. Működik is a hasonlat, hiszen amikor a szélről egyszer csak középre húzódunk, a Trianon előtti és a mai középpont közti vidékre, a lángos nemcsak vékonyodik, hanem szinte semmivé foszlik. A szerző úgy csodálkozik rá, hogy a legtöbb alföldi tanya romokban hever, pedig sehol egy bombatölcsér, mintha legalábbis a falukutatókon nevelkedett volna.
Megtudhatjuk, mit érdemes hallgatni a csontszárazra égett napraforgótáblák között autózva, útban az ásotthalmi Rózsa Sándor-élményház vagy egy halászcsárda felé: Haydnt, Brahmsot vagy a Ramonest. Nem jutunk el a füredi Anna-bálba, nem láthatjuk a Lánchídról az augusztus 20-i tűzijátékot, de benézhetünk az Ormánság legszegényebb falvaiba, és azt is megtudhatjuk, hány óráig kell Újkígyósra érnünk, ha nem akarunk lemaradni a „sonkával, kolbásszal, sajttal, hagymával, gombával és kukoricával töltött” lángosról.
Mi sem áll távolabb Vargától, mint az ünnepi szónokokhoz hasonlóan magasztalni a népek barátságát, vagy a magyar ősök jussán testvériesülni (egy pécsi könyvbemutatón meg is fogalmazta, hogy „nem akar a törzsi hovatartozással imponálni”). Ugyanakkor íróként egyre gyakrabban veszíti el a kívülálló perspektíváját, ez talán akkor érezhető a legjobban, amikor a Körös–Maros Nemzeti Parkról ír. Sztoikusnak és mélabúsnak látja az Ázsiából származó, de már régóta itt is honos vízibivalyokat. A honfoglalás óta tenyésztett racka juhokban pedig magyar melankóliát érez, mintha „átéreznék a tragikus magyar sorsot. Bölcseknek láttam őket, egy régi faj bölcsessége volt bennük, amely átvészelt mindent, háborúkat, felkeléseket, történelmi kataklizmákat, de elvesztette azt a képességét, hogy új területeket foglaljon el.”
