Ilyenkor könnyen beláthatjuk, hogy inkább belső utakon járunk, hiszen a melankolikus perspektíva, a halál közelsége a szerző nem magyar tárgyú műveiből is ismerős – mintha kivetítené ebbe a világba, vagy egyszerűen felismerné a belső tulajdonságait a kései örökségként kapott kultúrában. Mindezt még az is bonyolítja, hogy az utazó mintha emlékeztetne az olyan dekadens úriemberekre, mint Szindbád. Igaz, ő másféle múltba merül: legszívesebben a kisvárosi és falusi háborús emlékműveket írja le. Néha elég meglepő üzeneteket olvashatunk ki belőlük. Még nem buktak le az arzénnal gyilkoló tiszazugi asszonyok, amikor a húszas évek második felében már világháborús emlékműveket emeltek. Némelyiken kerti törpe nagyságú szenvedő katonák fölé magasodik Magyarország titáni Nagyasszonya, óriási karddal a kezében, hogy tudjuk, kit tekintsünk élet-halál urának a faluban.
Nemcsak a kövek, hanem a „giccses skanzenek”, az élményparkok és a népünnepélyek is vonzzák az utazót. Egy szombathelyi betonfal festett téglái mögött Savaria fából ácsolt őrtornyai magasodnak, a történelmi karnevál idején pedig kivonulnak a római táborból a pannóniai germán törzsek ellen harcoló legionáriusok. Nem csak a múltidézés abszurditásában tobzódó, szatirikus leírásokat kapunk a kolbász- és lángossütőkben bővelkedő kirakodóvásárokról. Számomra új hangon szólal meg, amikor nem tarsolylemezekről vagy trianoni dísztárgyakról, hanem a szegedi Széchenyi téren árult, kézműves technikával készült citerákról ír: ezek a hangszerek „szépek voltak, azt az érdek nélküli és fölösleges szépséget láttam bennük, amely nem ment meg, inkább nosztalgiát, homályos vágyakat kelt az emberben, és visszasírna valamit, ami elveszett, amit nem lehet megnevezni”.
Krzysztof Varga: Lángos a jurtában. Európa Könyvkiadó, 2017. 2990 forint
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!