A trilógia befejező darabja hangnemet is váltott. Az első kötetben a Magyarországot újrafelfedező, magyar származású lengyel szerző szatirikusan írt minden olyan jelenségről, amely arról árulkodik, hogy a nemzeti mitológia bizonyos elemei ma is élnek. Könnyen túlléphetnénk rajtuk, de valahogy nem jutunk el idáig. Mintha Budapest más időzónában lenne, mint a folyamatosan változó Varsó, ahol hiába keresi azt az állandóságot, amelyet itt bezzeg megtalál. Ma már csak kávézgat, rétest eszik, Dél-Magyarországot vagy sportújságot lapozgat az utazó, és egyre kevésbé csodálkozik. Otthonosabban mozog, rezignáltabb és talán elfogadóbb lett. Még mindig a gyermekkori ízeket keresi, amikor rakott krumplit rendel a győri tejivóban, de már nem csak ilyen közvetlen tapasztalatokra hagyatkozhat, mert nagyrészt elhárultak a nyelvi akadályok, az irodalmi és történelmi ismeretekből pedig egyre inkább összeáll a kép.
Piłsudski krakkói perechez hasonlította Lengyelországot, mondván, a közepe üres, csak a széle ér valamit, Vargát a közepén papírvékony, de a szélén ízes falatokat kínáló lángosra emlékezteti az ország alakja és állaga. Működik is a hasonlat, hiszen amikor a szélről egyszer csak középre húzódunk, a Trianon előtti és a mai középpont közti vidékre, a lángos nemcsak vékonyodik, hanem szinte semmivé foszlik. A szerző úgy csodálkozik rá, hogy a legtöbb alföldi tanya romokban hever, pedig sehol egy bombatölcsér, mintha legalábbis a falukutatókon nevelkedett volna.
Megtudhatjuk, mit érdemes hallgatni a csontszárazra égett napraforgótáblák között autózva, útban az ásotthalmi Rózsa Sándor-élményház vagy egy halászcsárda felé: Haydnt, Brahmsot vagy a Ramonest. Nem jutunk el a füredi Anna-bálba, nem láthatjuk a Lánchídról az augusztus 20-i tűzijátékot, de benézhetünk az Ormánság legszegényebb falvaiba, és azt is megtudhatjuk, hány óráig kell Újkígyósra érnünk, ha nem akarunk lemaradni a „sonkával, kolbásszal, sajttal, hagymával, gombával és kukoricával töltött” lángosról.
Mi sem áll távolabb Vargától, mint az ünnepi szónokokhoz hasonlóan magasztalni a népek barátságát, vagy a magyar ősök jussán testvériesülni (egy pécsi könyvbemutatón meg is fogalmazta, hogy „nem akar a törzsi hovatartozással imponálni”). Ugyanakkor íróként egyre gyakrabban veszíti el a kívülálló perspektíváját, ez talán akkor érezhető a legjobban, amikor a Körös–Maros Nemzeti Parkról ír. Sztoikusnak és mélabúsnak látja az Ázsiából származó, de már régóta itt is honos vízibivalyokat. A honfoglalás óta tenyésztett racka juhokban pedig magyar melankóliát érez, mintha „átéreznék a tragikus magyar sorsot. Bölcseknek láttam őket, egy régi faj bölcsessége volt bennük, amely átvészelt mindent, háborúkat, felkeléseket, történelmi kataklizmákat, de elvesztette azt a képességét, hogy új területeket foglaljon el.”
Ilyenkor könnyen beláthatjuk, hogy inkább belső utakon járunk, hiszen a melankolikus perspektíva, a halál közelsége a szerző nem magyar tárgyú műveiből is ismerős – mintha kivetítené ebbe a világba, vagy egyszerűen felismerné a belső tulajdonságait a kései örökségként kapott kultúrában. Mindezt még az is bonyolítja, hogy az utazó mintha emlékeztetne az olyan dekadens úriemberekre, mint Szindbád. Igaz, ő másféle múltba merül: legszívesebben a kisvárosi és falusi háborús emlékműveket írja le. Néha elég meglepő üzeneteket olvashatunk ki belőlük. Még nem buktak le az arzénnal gyilkoló tiszazugi asszonyok, amikor a húszas évek második felében már világháborús emlékműveket emeltek. Némelyiken kerti törpe nagyságú szenvedő katonák fölé magasodik Magyarország titáni Nagyasszonya, óriási karddal a kezében, hogy tudjuk, kit tekintsünk élet-halál urának a faluban.
Nemcsak a kövek, hanem a „giccses skanzenek”, az élményparkok és a népünnepélyek is vonzzák az utazót. Egy szombathelyi betonfal festett téglái mögött Savaria fából ácsolt őrtornyai magasodnak, a történelmi karnevál idején pedig kivonulnak a római táborból a pannóniai germán törzsek ellen harcoló legionáriusok. Nem csak a múltidézés abszurditásában tobzódó, szatirikus leírásokat kapunk a kolbász- és lángossütőkben bővelkedő kirakodóvásárokról. Számomra új hangon szólal meg, amikor nem tarsolylemezekről vagy trianoni dísztárgyakról, hanem a szegedi Széchenyi téren árult, kézműves technikával készült citerákról ír: ezek a hangszerek „szépek voltak, azt az érdek nélküli és fölösleges szépséget láttam bennük, amely nem ment meg, inkább nosztalgiát, homályos vágyakat kelt az emberben, és visszasírna valamit, ami elveszett, amit nem lehet megnevezni”.
Krzysztof Varga: Lángos a jurtában. Európa Könyvkiadó, 2017. 2990 forint
