A minap a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) felolvasótermében mutatták be A magyar nyelv jelene és jövője című, a Gondolat Kiadónál megjelent kötetet. Török Ádám MTA-főtitkár elmondta: nem új nyelvtan született meg, a könyv inkább olyan, 513 oldalnyi áttekintő összefoglalás, amely a nyelvet társadalmi funkciójában is vizsgálja.
A nyelv és a nyelvközösség korszerű értelmezése után a könyv a magyar nyelv európai kultúrában elfoglalt helyzetét vizsgálja, majd részletesen feltárulnak a magyar nyelvközösség belső szerkezetének jellemzői is. A könyv kijelöli a magyar nyelv kutatásának súlypontjait, noha nem csak nyelvészek írták nem csak nyelvészeknek; irodalmár, történész, szociológus, jogtudós, demográfus is van a szerzők között, akik igyekeztek közérthetően fogalmazni. Konzisztens műről van szó, amelyben a szövegek valamelyest párbeszédet folytatnak egymással, de természetesen önállóan is olvashatók.
Jelen és főképp jövő vizsgálata egy komoly tudományos kézikönyvben? – csodálkozhatunk el a címlap láttán. Tolcsvai Nagy Gábor, a kötet szerkesztője, több tanulmány szerzője Szent Ágoston és Husserl időfogalmára hivatkozik: amit a jelenben teszünk, mondunk, azt mindig megelőzi valami, ami a múltból jön, ám a jövőre vonatkozik. A könyvben a nyelvhasználatot tárgyalva az ember helyeződött a középpontba, aki történetesen a magyar nyelvet beszéli. Ez az a funkcionalista nézőpont, amely a XX. század utolsó harmadában teljesedett ki. Ahogy Hoffmann István jellemezte, „a magyar nemzettudatot tekintve meghatározó szerepe van a környező nyelvekhez való viszonynak, a többi nyelvtől való határozott különbségnek”. Ezért a demográfiai áttekintés is szerepet kapott, hiszen csökken a beszélők száma, ami kapcsolatban áll azzal, hogy földrajzilag is visszaszorult a nyelv Trianonnal. A nyelvi határtalanítást a magyar nyelv lényegi folyamatának tekintik a szerzők. Ez a detrianonizáció, amely lényege, hogy úgy tudunk átmenni a határon, illetve a határon túliak Magyarországra, és úgy tudunk megszólalni magyarul, hogy mindez természetes módon történik.
###HIRDETES###
Nyugat felé fordulva viszont megdöbbentő azt olvasni, hogy régiónk már a XIV–XVI. században is perifériának számított, sőt ahogy Kosáry Domokos történész, az MTA egykori elnöke fogalmazott: „Magyarország sorsát mindig az európai nagyhatalmak döntötték el.”
Az intézményi színtereket bemutató fejezet után a magyar nyelv és irodalom kapcsolatáról olvashatunk. Kulcsár Szabó Ernő rávilágít, a nyelv sokkal alapvetőbb, mintsem néha gondolnánk, hiszen jót, rosszat, igazságosat és igazságtalant is a nyelv által fogunk fel, sőt Gadamerre hivatkozva állítja: a nyelv nem eszköz, annál sokkal több; világunk általa mutatkozik meg, tárul fel. Csúcsa pedig a költői nyelv, az irodalom, amit olykor holmi úri huncutságnak vélnek. Holott a műveltség haszna nem abban áll, hogy néhány tízezer forintot nyerjünk egy vetélkedőn, vagy a szomszédunk előtt hivalkodva emeljük tekintélyünket, hanem ahogy Eugenio Coseriu nyelvész megállapította, a költőiből származik a nyelv funkcióteljessége, a kifinomult, alkotó gondolkodás. Habár „az irodalom a szellemi életnek fő letéteményese és gyarapítója” – állította a XIX. században a nyelvész Simonyi Zsigmond –, az írók gazdagabbá és nemesebbé tehetnek egy nyelvet, de arra is emlékeztet: „Csak azt nem szabad állítani, hogy egyik nyelv már eredeti képességénél és szervezeténél fogva magasabban állna a másiknál.”
