„Tintafosóknak nem dudálok!”

A Pál István mesél című könyv a régi magyar identitástudat egyik utolsó képviselőjének állít emléket.

Az állatok mellett emberi betegségeket is gyógyított ismerősei körében. „Ezek között a racionális gyógymódok éppúgy szerepet játszottak, mint a bajelhárítás mágikus eszközei.” Ismerte a gyógyításhoz alkalmazható növények élettani sajátosságait, hatóanyaguk legmagasabb koncentrációja szerint gyűjtötte össze őket. Az utóbbit inkább édesanyjától tanulta, másban az apját tekintette tanítómesterének, testvérei közül pedig ő bizonyult az apja szellemi örökösének. Tudásának jelentős részét tehát a szüleitől kapta.

Ezeket el kell felejteni, majd mi adunk érvényes műveltséget – hitegették a falusiakat az iskolával és persze előbb az óvodával. A szülőkkel töltött időszakot így megcsapolták, reggel és este jutott csak némi idő egymásra. Ám amit ígért a polgári közeg, az iskola, azt nem tartotta be – fogalmaz Agócs Gergely. Pál István nem sokat koptatta az iskolapadot, mégis ő volt a tanúja annak, hogy a falusiak elbutultak, unalmas, egykedvű emberek lettek, elveszítve a hagyományos műveltséget. Hogy ma az internet, a tévé mennyire kiszakítja a családból a gyerekeket, azt nem kell részletezni, de a 30-as években megjelenő civilizációs vívmány, a bicikli is képes volt erre – Pista bácsi ezzel magyarázta, hogy a nála tíz évvel fiatalabb öccse miért nem szívta magába a szülőktől azt a sok mindent, amihez neki volt szerencséje. A valódi tudást a strukturáltság is jelzi – hangsúlyozza a szerkesztő –, hiszen Pál Istvánnak saját műfaj-kategóriái voltak, amelyeket jól meg tudott különböztetni.

„A gyűjtés ott kezdődik, ahol a gyűjtő először visszamegy” – jegyzi meg Agócs Gergely, hiszen először idegenként jelenik meg a gyűjtő, másodjára már ismerősként. Pál István már a 74. életévében járt a megismerkedésükkor, majd 23 éven keresztül havi rendszerességgel a néphit rejtett szobáiba is beengedte az elszánt társakkal együtt. Így derült ki, hogy mesélni is tud. Először csak egyre emlékezett, majd a népzenei táborokba járva még provokálták, így lassan felidéződött ez a régi eleme az emlékezetének.

Fejlett szociálisréteg-öntudata volt, akárkinek nem nyílt meg, egyszer szinte hrabali kijelentést tett: „Tintafosóknak nem dudálok!” A leleményes gyűjtő azonban azzal is elnyerte Pista bácsi bizalmát, hogy találkozásaikkor a számára is természetes palóc tájnyelvi változatot használta. A lejegyzett mesék, hogy ne nehezítsék meg az olvasást, dialektológiai jeleket nem tartalmaznak. Utóbbinak hagyománya van, rögzítendő a hozzá szorosan kötődő tájszólást, például az „egyetem fura ura”, a kitűnő nyelvész Horger Antal is így járt el, ám itt a hangfelvételek szolgálják ezt a célt.

A jövőre száz éve született, 94 évet élt Pál István, akinek Agócs Gergely e kötetet szentelte, nem volt ritka madár a hagyományos műveltséget birtoklók között. Különlegessége, értéke számunkra abban áll, hogy a régi magyar identitástudat, népi életmód, tudás, hiedelemvilág egyik utolsó képviselője volt. 

Pál István mesél: egy nógrádi magyar pásztorember mesekincse. Szerk.: Agócs Gergely. Hagyományok Háza, 2017. Ármegjelölés nélkül