A gonoszság világa az Alicija által kikérdezett városlakók elbeszéléseiből rajzolódik ki. A démonikusság a feltáruló gyerekkorból is fölrémlik, feldolgozását nem segíti elő a főszereplő magánya, mely ha nem is olyan, mint Kárász Nelli iszonya Németh Lászlónál, de annyiban artemiszi nőalak, hogy normális viszonyt képtelen kialakítani a férfiakkal.
Többször visszatérő intertextuális kapcsolat az Alice Csodaországban. Mint Alicija mondja, ezzel egész életében viccelődtek vele. Ahogy Alice kicsi lett, úgy „töpörödsz, Alicija” – olvassa egy ismeretlen internetes címről érkezett üzenetben is, és valóban, az „Andzelika anyjával folytatott beszélgetés után tényleg gyengének, összetöpörödöttnek éreztem magam”. A felnőttek defektusaiból összeeszkábált működésképtelen társadalom Batornál visszavezethető a család, ezzel a gyerekkor töredékességére, az ebből adódó dezillúzió íratja a horrorisztikus történeteket.
A regény nyitott műnek tetszik a zárásban, mivel a megkerült, sérült Kalinkát magával vinné Alicija, akit magányossága még inkább hátráltat a kislány életének eleve kérdéses rendbetételében. Borzalomlátását Bator olyan fáradhatatlan mesélőkedvvel, olyan dinamikus expresszivitással, olyan életkedvvel ábrázolja, hogy annak ereje felülkerekedik tárgyán, mint Edvard Munch képén a halálfélelem sikolyát körbevevő létezés ereje.
