Poljakov nemcsak író, közéleti személyiség is: tagja a mindenkori miniszterelnök mellett működő értelmiségi tanácsadó testületnek. A legrégibb irodalmi-közéleti hetilap, a Lityeraturnaja Gazeta főszerkesztője, s nem mellékesen a magyar-orosz kapcsolatok ápolására létrejött Lev Tolsztoj társaság elnöke. Amikor elmeséljük neki, miért épp ide, az Írószövetség Bajza utcai, alig fűtött, kissé lerobbant székházába invitáltuk, jót nevet.
– Oroszországban sincs másként. Az írók manapság sokkal rosszabbul élnek, mint az egykori Szovjetunióban. Eltűntek a kiváltságok, az irodalmi lapok példányszáma egyre csökken, fizetési gondokkal küzdenek. A könyvkiadók az eladott példányok után adják a honoráriumot, s az emberek nagyon megnézik, mit vásárolnak meg, így legfeljebb harminc-negyven olyan író van, aki az írásból el tudja tartani a családját.
– A Gödölye tejben irodalmi regény, azaz az orosz irodalmi élet visszásságait figurázza ki a késő-brezsnyevi, gorbacsovi, jelcini időszakban. Akár a Mester és Margaríta moszkvai jelenetei, akár a mára kissé feledésbe merült pompás Bulgakov-mű, a Színházi regény, egy belterjes világot ábrázol a szatíra eszközeivel. Hogy lett ebből közönségsiker, harminc kiadás?
– Magam sem tudom – tárja szét a karját Poljakov – Talán a közönségnek elege lett a posztmodern irodalomból.
– A regényből kitetszik, hogy nem szereti posztmodernnek kikiáltott kortársait, akiket külföldön nagyra értékelnek. Mi baja ezzel az irányzattal?
– Az irányzattal semmi bajom, sőt egyes nyugati képviselőit, például Milan Kunderát nagyra értékelem, az orosz posztmodernizmussal ellenben komoly gondjaim vannak. Nem a játékos stílusával, hanem szellemiségével. Az értékrelativizmussal, annak meghirdetésével, hogy nincsenek örök, megfellebbezhetetlen igazságok, hogy a régi értékek kigúnyolhatók, a korábbi nagy eszmék mulatságosak. És nincs helyettük új. Hirdették és hirdetik ezt egy olyan korban, amikor az emberek lába alól kicsúszott a talaj, amikor kapaszkodókat keresnek. A posztmodern tökéletesen idegen a klasszikus orosz irodalmi hagyományoktól.
– Ha Magyarországon a Gödölyéhez hasonló hangnemben megírná valaki a nyolcvanas évek végének, kilencvenes évek elejének irodalmi életét álnéven emlegetett, mégis jól felismerhető szereplőkkel, valószínű egy életre kizárná magát a művészvilágból. Önt nem érték inzultusok, senki nem sértődött meg a regény megjelenése után?
– Hála Isten, az írók hiú emberek, akik egy-egy visszataszító figurában nem szeretnek magukra ismerni. Szent meggyőződésük, hogy nem róluk szól a történet. A regényben az orosz irodalom nagymamájaként emlegetett költőnő, akit intim kapcsolatok fűztek a párt legfelső vezetéséhez, csak nevetett, amikor elolvasta a regényt. Viktor Jerofejev, az Orosz széplány írója azonban nemcsak megsértődött, hanem minden lehetséges hazai és külföldi fórumon tiltakozott is.
– Valljuk be, kegyetlenül kemény portét fest az íróról, aki maga kreál politikai botrányt a műve körül, mire a nyugati világ, mint a KGB üldözöttjét új Dosztojevszkijnek kiáltja ki. Holott korábban érdektelennek ítélte a regényét. Nem volt túlságosan szigorú?
– Voltaképpen nem az önöknél is jól ismert Jerofejeven akartam elverni a port. A minden áron érvényesülni akarás jellegzetes példáját mutattam be. A nagy reformer, Jelcin első miniszterelnöke, a Timur és csapata szerzőjének unokája, Jegor Gajdar jellegzetes vonásaival ruháztam fel a regényben szereplő írót. Egyébként Jerofejev azóta megenyhült irántam, egy tévébeszélgetésen úgy emlegetett büszkén, hogy megörökítettem az ő alakját.
– Tabutémákat is érint a magyarul frissen megjelent regényben. Két jól elkülöníthető írócsoportról beszél, a népiekről és a kozmopolitákról, az anti- és filoszemitákról. Ezek ma is létező ellentétek?
– A törésvonal még a XIX. században alakult ki, s ma is megvan. Én mindkét tábort kellő iróniával ábrázolom.
– A Gödölye tejben úgy indul, hogy két léhűtő alak fogadást köt: az első jött-ment alakból országos hírű írót lehet faragni. Az írástudatlan Viktorból a regény végére, anélkül, hogy egyetlen sort papírra vetett volna, valóban neves író lesz, nemcsak Oroszországban, hanem Amerikában is. Legalább olyan képtelen a történet, mint Gogol Holt lelkek-je.
– Az író soha nem valamiféle légüres térben kezd el írni, mindig kapcsolódik valamiféle hagyományhoz. Én az orosz irodalom Gogoltól, Szaltikov-Scsedrintől eredeztethető, Ilf és Petrovban, Bulgakovban folytatódó tradíciójához kötődöm. Bulgakov az egyik legkedvesebb íróm.
– Bulgakov Sztálinhoz intézett, Gogol-idézettel induló levele a regény mottója. Ami nem sikerült Bulgakovnak, mármint megértetnie írói énjét a hatalommal, az önnek látványosan sikerült. Mint a Putyin s most Medvegyev miniszterelnök mellett működő tanácsadó testület tagja, mit tud tenni az irodalom s az írók megbecsülése érdekében?
– Az irodalom szerepe az utóbbi időben leértékelődött, s erről maguk az írók is tehetnek, amikor ügyet sem vetnek az őket körülvevő valóságra. Gondoljuk el, a kilencvenes években még tíz író ült a parlamentben. Ma egy sincs. A miniszterelnök tanácsadói testületében sokáig én voltam az egyetlen író. Addig ágáltam, míg egy társam lett a sok sportoló és zenész mellett. Hogy mit próbálok elmondani a miniszterelnököknek? Mindenekelőtt azt, hogy a jó irodalom a legpontosabb helyzetjelentés az ország szociális és mentális állapotáról. Hitelesebb, mint bármelyik szociológia felmérés. Hogy Gogol, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov, Bulgakov hazájában nem mondhatnak le az írók segítségéről. A szellemi élet egyik legszégyenletesebb epizódjának tartom, hogy a XX. század egyik legnagyobb íróját, Alekszandr Szolzsenyicint, aki határozott elképzelésekkel tért haza az emigrációból, a posztmodern írók tették nevetségessé, amikor Oroszország felemeléséről, megmentéséről beszélt.
– Nem gondolja, hogy az az író, aki túl közel kerül a hatalomhoz, művészként könnyen megégeti magát? Volt rá ezernyi példa a szovjet korszakban.
– A három lépés távolságra szükség van, de ez nem jelenti azt, hogy az írónak le kell mondania hajdani szerepeiről.
Jurij Poljakov: Gödölye tejben
Helikon Kiadó, 2011.
Megjelent a Heti Válasz 48. számában
