A könyvfesztivál egyik záróeseménye volt az a beszélgetés, melyet Bánffy Miklós Erdélyi történet című regénytrilógiájának megjelenése alkalmából rendeztek. A résztvevők Csák János londoni magyar nagykövet, Dragomán György író, valamint Soóky Andrea, a Balassi Kiadó igazgatója voltak.
A háromrészes mű, amely a Helikon Kiadó gondozásában jelent meg, közel egy évtized alatt készült el, 1934-től 1940-ig, és az első világháborúba sodródó Magyarországról, az összeomlás előtti évtizedről ad pontos és sokrétű kórképet. A politikai események kíméletlenségig hiteles és izgalmas leírása mellett ugyanakkor egy szerelem történetét is elmeséli bennük Bánffy, a politikusból lett író gróf.
Dragomán György, aki 14 évesen mint klasszikus-romantikus regényt olvasta a művet, majd évekkel később aztán újra elővette, és rendkívül bátor könyvnek látta. Hiszen – Dragomán szerint – Bánffy nem törődött kora írói divatjaival, realista, oroszos nagyregénynek írta meg az Erdélyi történetet. Habár ma nem tűnik régimódinak, modern regénynek hat, korában nem volt korszerű. A szerkezetét már gyerekként is csodálta, különös tekintettel arra, hogy Bánffy-t nem segítette egy szerkesztő sem átlátni a nagy ívű szerkezetet. Szerinte Bánffy alakjai ösztönösen „jól megcsináltak, nem papírízűek”.
Csák János viszont érdekességként megemlítette, hogy a regényírót Nagy-Britanniában Marcel Prousthoz hasonlítják, akiről igazán nem lehet állítani, hogy régimódi lenne. Szerinte a szerelem, a hatalom, a politika örökéletű témák. A hatalom természetéről szóló részek például a politikus szerint ma is megállják a helyüket. Másfelől felveti, hogy valószínűleg az Erdélyi történet főhősét ugyanazokkal a szavakkal oktatták, mint annak idején Arisztotelész Nagy Sándort.
Soóky Andrea, akinek olvasóként különösen kedvesek a „vaskos, szövevényes” könyvek, egyfelől a regény „elmondhatatlanul izgalmas” nyelvezetéről beszélt, amely nagy munka elé állítja a külföldi fordítókat, ugyanakkor izgalmassá is teszi a szöveget. Részben románosított erdélyi kifejezések, részben az író saját nyelvi leleményei adják a trilógia nyelvének egyedi hangját, hangulatgazdagságát. Másfelől pedig a szövegek hosszú keletkezési ideje miatti apró következetlenségeket – például, hogy egy szereplő hajszíne a szöveg későbbi pontján más – is megemlítette, amiket viszont azóta a kiadó munkatársai kijavítottak. De mint mondta, vaskos köteteket lehetne hasonló következetlenségekből összeállítani bármely kiadónál.
Az Erdélyi történet hömpölygő lassúságáról Csák János így vélekedett: „Az életet meg a fontos dolgokat csak történeteken keresztül lehet igazán elmondani, és a történet azé, aki meséli. Ezért a hallgatónak nem szabad megkérdőjelezni a mesélőt.”
Soóky Andrea megemlítette, hogy nemrég újraolvasta a könyvet és a kiegyezés utáni és az első világháború közti régi világ „rekvizitjeinek”, stílusának, illetve a vadászatok, a bálok pontos megfestése, valamint a tájleírások hitelessége miatt nem tudta letenni.
Dragomán György végszóként újfent az Erdélyi történet bátorságát hangsúlyozta. Ezúttal arra utalt, hogy a magyar irodalomban viszonylag ritka, majdhogynem példátlan, hogy valaki ilyen bátorsággal nézzen szembe saját sorsával, saját korával, amely – a fiatal író szavaival – tehervonatként jön velünk szembe…
