Papírcsillagok az álmennyezeten

Jurij Poljakov Gödölye tejben című világsikerű regénye sztárokról és sztárcsinálókról.

Bárkiből lehet író, sőt bárkiből lehet sztáríró. Hogy mit írt, annak semmi jelentősége nincs. Igazából nem kell hozzá még írnia sem. Sőt, lehet akár analfabéta is. Lehet akár egy írástudatlan félkegyelmű is egy építkezésről. A könyvszakmában, illetve az irodalomban fényes sikereket futhat be bárki, akiről azt hiszik, hogy tehetséges (habár nem olvastak, hisz nem is olvashattak tőle semmit). Ami fontos, hogy képes legyen a társalgás megfelelő pontján olyan varázslatos kifejezéseket benyögni, mint például: „transzcendentális”, „kétségkívül”, „ambivalens”, illetve nagy ritkán: „szar”.

Mindez természetesen nem Magyarországra, és nem a mai irodalmi viszonyokra érvényes, hanem szigorúan Oroszországra és a nyolcvanas évekre.

Jurij Poljakov a Helikon Kiadónál, Goretity József kiváló fordításában nemrégiben megjelent könyve, a Gödölye tejben épp erről szól. A cím maga a misztikus kifejezések, vagyis a kezdő géniusz minimális aranyköpéskészletének egyikéből származik.

A szerző egyébként tudja, miről ír. A legtekintélyesebb irodalmi hetilap, a Lityeraturnaja Gazeta főszerkesztője, továbbá az orosz–magyar kapcsolatok ápolásáért felelős Lev Tolsztoj társaság elnöke. Ami a könyvolvasóknak ennél is fontosabb: az utóbbi évtizedek egyik legjobb regényét írta meg a Gödölye a tejben címmel, bár még 1995-ben, mely az utóbbi évek sikerkönyve is lett. A Helikon Kiadó tehát komoly hiányt pótolt megjelentetésével, hiszen csak Oroszországban már több tucat kiadást megélt, több mint hatmillió példányban adták el, bejárta a világot, film és színházi adaptáció is készült belőle.

Az alaphelyzet nagy vonalakban a következő. Az (orosz) Írók Háza épületében, ahol egyébként minden a körül forog, hogy az írók és a többi könyvkiadás közeli léhűtő pénz nélkül hogyan tud berúgni és zabálni, egy szűkebb társaság jó sok vodka után fogadást köt. A fogadás tárgya: bárkiből lehet nemzetközi sztárírót faragni. Két hónap alatt az első szembejövő debilből olyan írót lehet csinálni, akit az emberek megismernek az utcán, a kritikusok beszélnek róla, sőt az egyébként nem létező regényét idézni fogják, kritikákat, tanulmányokat írnak róla. Az első szembejövő pedig esetünkben nem más, mint Vityok, a ragyás képű segédmunkás. Aki nem a legélesebb kés a fiókban.

A My Fair Ladyből ismerős fogadás jó ürügy, hogy – hasonlóan Bulgakov 1932-ben írt Színházi regény című, sajnos befejezetlen zseniális munkájához – az író kitombolja magát a végtelenül groteszk, vérbő szatírában. Poljakov egy pillanatra sem veszít humorából. Például a pártbizalmi főmufti irodája előtt sorban állókról így ír: „Arckifejezésük alapján azonnal tudni lehetett, kit milyen szükség hozott ide. Az ideges mosoly azt jelentette, hogy mint az én esetemben is, az alkotófolyamat idejére igényelt anyagi támogatásról van szó. Ha az író ábrázatára siránkozó értetlenkedés fagyott rá, akkor azért szaladt ide, hogy a kiadók arcátlanságára panaszkodjon. A szigorú gondterheltség annak volt hű jele, hogy az írónak azonnal szüksége támadt autóra, és szeretne soron kívül bekerülni a kocsikiutalást várók sorába. A komor elszántság csakis egyet jelenthetett: az író rászánta magát, hogy lakást kérjen, és már elő is készített egy megható monológot arról, hogy lehetetlen értékes művet alkotni bömbölő gyerekkel vagy béna szülővel egy szobában.”

De nem ezért üt akkorát a könyv, nem az írók belterjes, paranoiás, röhejes érvényesülési dühével, sűrű részegeskedésével terhes világa az, ami világszerte annyi olvasót vonz Poljakov regényéhez. Holott ezeket híven ábrázolja. És nem is az, hogy mint írja: „az irodalmi hírnév korát éljük, amely arcátlanul ara törekszik, hogy a tulajdonképpeni irodalmat önmagával helyettesítse”. Habár ez is igaz. Valószínűleg keveseket érdekelne ez a könyv csak ezek miatt, hiszen már nem az írók körül forog a világ, mint egykor, talán.

A siker titka az lehet, hogy – mint Poljakov nyilatkozta Magyarországra látogatásakor: „ – Manapság ugyanilyen idiótákból csinálnak politikusokat, oligarchákat, énekeseket”.

És ha így van, csak annyit tehetünk hozzá a kihagyhatatlan regény szavaival: „amilyen a textus, olyan a kontextus”.