2012 London. A legtöbben rávágjuk: olimpia. Hogy melyik sportolónk hány aranyérmet fog idén szerezni, azt egyelőre nem lehet tudni, habár az olimpiai láng már a szigetországban. Viszont hajdanvolt viadalok magyar olimpikonjaira okkal lehetünk büszkék.
A Helikon Kiadó is őket ünnepli, illetve biztatja a mostani nyár bajnokait, hogy minél több lépcsőfokot kelljen megtenniük végül azon a bizonyos dobogón és a győztesek örömkönnyei csillogjanak a szemükben.
Méghozzá egy díjnyertes kiadvánnyal teszi mindezt. Mint azt talán már el sem kell mondani, a hatvanas évek nagy sikerű Ki kicsoda? című százlapos kártyajátéka folytatódik új témákkal, jelen esetben a magyar olimpikonokkal. A küllemében is szemcsalogató dobozban kártyapaklik találhatók, amelyek lapjainak egyik oldalán egy-egy olimpikon portréja látható, a másikon rövid ismertető az illető életéről és elért eredményeiről. A játékot többféleképpen lehet játszani. Például úgy, hogy a játékosoknak meg kell nevezniük, ki a kérdéses sportoló, vagy melyik olimpián nyert, esetleg milyen számban stb. Az nyer, aki a legtöbb találatot éri el. Mint a Ki kicsoda? kártyajáték sorozat eddigi darabjainál, ahol irodalmi alakoktól kezdve mitológiai szereplőkön át zeneszerzőkig lehetett próbára tenni tudásunkat, a játék igazi hozománya, hogy észrevétlenül megtanuljuk, amit eddig esetleg nem tudtunk.
Nem azért, mert utána esetleg egy sötét sikátorban azon múlik az életünk, hogy milyen gyorsan tudjuk rávágni egy minket inzultáló olimpia-őrültnek, hogy ki volt az a tőrvívónk, aki – és ebben azóta is világrekorder – öt egymás követő olimpián is pástra lépett, holott csak az egészsége érdekében kezdett el vívni. Vagy mert több pénz lesz a bankszámlánkon, ha nem lepődünk meg társaságban, ha valaki azzal jön elő, hogy azt hallottuk-e, hogy régebben volt költészet is az olimpián, sőt rávágjuk a magyar aranyérmesünk nevét. Mert ugyan az izgalmas kártyacsaták folyamán a résztvevők valóban komoly tudásra tesznek szert a modernkori olimpiák magyar részvevőiről, de nem gyakorlati haszna van ennek a tudásnak, vagy ha van is, az közvetett. Érdemes játszani ezekkel a gyönyörű, Gyulai Kati munkáját dicsérő lapokkal és „vérre menő” viadalokat vívni nagymamával, feleséggel, férjjel, szomszéddal, vagy a vízóra-leolvasóval, hogy tudja-e, hogy tudjuk, vajon mióta pörögnek úgy a diszkoszvetők, mint ahogy pörögnek (merthogy egy magyar találta fel ezt a pörgést).
És csak azért érdemes tudni ilyesmiket, mert mindezek a sportesemények az egyetemes emberi múltunk és jelenünk részei. Vagyis a kultúránké. Mivel világesemények, óriási jelentősége volt mindig, melyik ország hogyan rendezi meg, kik győznek, kik adják át az érmeket, hogyan ünnepelnek, lehetne sorolni. Az olimpiák története a modern ember története is. Az 1896-os athénitól kezdve a tavalyi pekingiig.
Legyünk büszkék és emlékezzünk például Weiss Richárdra, a kötöttfogású birkózóra, aki 1908-ban, több mint száz éve volt olimpiai bajnok Londonban. Vagy Elek Ilonára, aki 1936-ban Berlinben hozott dicsőséget hazánknak. Vagy a nemrég visszavonult Benedek Tiborra, háromszoros olimpiai bajnokunkra. És a többiekre. Puskásra, Egerszegire, Darnyira, Ónodira, Igalyra, Martinekre, Kásásra, Papp Lászlóra. Tartsuk számon büszkeségeinket, vegyünk példát róluk, legyen tartásunk tőlük. Azért vannak.
