Összerakható-e a világ versekből?

Weöres Sándor: Egybegyűjtött műfordítások III.

A Helikon Kiadó a Weöres Sándor-életmű, és azon belül is a költő műfordításainak legteljesebb kiadására vállalkozott. Az első kötet a híres keleti (kínai, indiai, perzsa, vietnami, mongol) művek magyar változatait tartalmazta, a sorozat második darabja az angol és amerikai nyelvterület, illetve a flamand és a holland, valamint az osztrák költészet gyümölcseiből szemezgetett. Nemrég jelent meg a harmadik kötet, amely az észak-európai, skandináv művekkel kezd, amit követnek az orosz, illetve orosz nemzetiségű költők művei, majd a kelet-, illetve dél-európai blokk, a lengyelek, csehek, szlovákok, szlovének, horvátok, szerbek, makedónok, magyarországi cigányok, románok, majd még keletebbre a bolgárok, grúzok, örmények, és végül törökök.

Szép utazás ez szavakkal, versekkel, költészettel. Török rózsaszirmok, fénycsíkok szőtte norvég utcarészletek, lázas orosz éjek, szerb borok, bolgár ködök, lengyel csűrök és horvát tengerek lesznek képzeletünk polaroid-fotóin, ha Weöressel tartunk. A versek témái mi más lehetne, mint a szerelem és az idő (vagyis a halál, az ifjúság siratása). De mivel főként közép-európai, orosz, balkáni népek a költői ezeknek a verseknek, a történelmüket, történelmünket kicsit is ismerve, nem meglepő, hogy Weöres előző műfordításköteténél, ahol Európa talán valamennyivel szerencsésebb sorú népei voltak terítéken, ezúttal jóval többször jelenik meg a háború, az erőszakos halál, a reménytelenség, kiábrándultság. Például mint a budapesti születésű horvát költő, Enver Čolaković megrázó versénél: Te aki megölted az édesanyámat, amely egy bombázó pilótához íródott szelíd vádirat, vagy Czesław Miłosz Vetítővásznat feszítenek ott című darabjában: „És mi haszna, hogy elvonulnak csengettyűzve / Csengős bokával, s oly lassan lépnek a tűzbe/ mely elvitte őket és engem? Harapd, ha vannak ujjaid, / És nézd újra, mi volt, elejétől végig.” Vagy gondoljunk a cseh Miroslav Holub versére, a Buchenwald ma este címűre, amelyben Goethe „ügyetlen mozdulattal” agyonlő egy Hauptscharführert, aki őt büszkélkedve végigvezeti a haláltáboron. „Erre a fára kötöttük őket. / Ezt a kavicsos kordét / húzták rohanva / és közben énekeltek – / Éneklő lovak. / A hauptscharführer mosolyog.”

Weöres is, mint minden fordító – Kosztolányival élve – gúzsba kötve táncol. De mintha ő gúzsba kötve repülni akarna. A kísérletet látva egyszerre némulunk el ennek a Weöres Sándor nevű törékeny, angyalszerű, vékony hangú ember sikerén. A határokon, vasfüggönyön, óceánokon, évszázadokon túlnövő, túláradó zsenialitásán. Érdemes emlékeztetni magunkat: a kommunista Magyarországon, az íróasztalánál ülve teszi meg ezt a sok ezer kilométert. Sokáig kényszerűségből fordít, kényszerből ír gyerekverseket (habár állítása szerint soha nem írt gyerekverset), hiszen 1950-től 1956-ig nemhogy verse nem jelenhetett meg, állása sem lehetett. A neki jutott sorsot, a megalázó helyzetet, olyan elánnal, műgonddal végezte, és olyan magas színvonalon oldotta meg, hogy utólag szinte hálásak lehetünk a zsarnokoknak.

Egy ezeroldalas, verseket tartalmazó kötetről csak benyomásaink lehetnek, hacsak nem vagyunk Weöres-kutatók. De csodálatos vállalkozás elejétől a végéig elolvasni akárcsak ezt a kötetet is: az Edda-kötetekből fordított szemelvényeket, a grúzok ókori pogány szövegeit, izlandi ráolvasásokat, a délszláv népballadákat, hogy utána egy lappal már egy szlovén avantgárd költővel találkozzunk, majd újra lapozva, már Nagy Szulejmán szultán udvari költőjének sorait olvassuk.

Bolyongva a metaforák, rímek tükörpalotájában, ahol ugyanakkor jó eltévednünk, egyrészt elszégyelljük magunkat, hiszen talán olvasottnak, tájékozottnak hisszük magunkat, a magyar költészetbe pedig eredendően szerelmesek vagyunk, és meg kell döbbennünk, ahogy a csillagos ég kupolája alatt döbbenünk meg néha, hogy mennyire – nem jelentéktelenek, de – kicsik vagyunk a nagy egészhez képest. Mert persze szép a magyar költészet, de csak ebben a kötetben tucatnyi új kedvencre lelhetünk. Egyik legnagyobb magyar költőnknek, Weöres Sándornak hálásan tanulgatjuk neveiket, titkon abban reménykedve, hogy valaki egy idegen országban, egy talán nekünk érthetetlen nyelven ennek az érthetetlen nyelvnek az egyik legnagyobb költőjének a tolmácsolásában épp Weöres Sándor nevét próbálja nem elfelejteni.