Adrenalinért ne a szomszédba menj!

Ha fontos a megbízható minőség, a korrekt vendéglátás és a magas színvonalú szolgáltatás, akkor Svájc semmiképpen sem kerülhet le a magyar utazók térképéről.

Míg télen ide szinte mindenki síelni érkezik, addig nyáron az alpesi táj, a hegyi tavak és a jó levegő vonzza a turistákat, akik még Indiában is hajlandók repülőre ülni ezért. Igaz, az árak borsosabbak, mint Európa déli részein, viszont itt mindig a legjobbat kapjuk.

Azoknak, akik nyáron sem adják fel, s a nyári hőségben is fürdés helyett inkább síelni akarnak, nyitották meg Zermatt és Saas-Fee gleccserpályáit 3500 méter magasban, ahol ilyenkor is kitűnő a hó, s a pálya környéki hütték is nyitva tartanak. A nyár már csak azért sem unalmas Svájcban, mert az alpesi fürdőzésen és kirándulásokon kívül mindenféle extrém hegyi sportot is ki lehet próbálni.

Saas-Fee: az adrenalinfüggők Mekkája

Képzeljük el egy falut, ahol a főleg fából, hagyományos alpesi stílusban épült házak erkélyén virágba borult muskátlik és petúniák pompáznak, míg a háttérben soha el nem olvadó hósapkát viselő, roppant csúcsok tornyosulnak. Ez röviden Saas-Fee, Wallis kantonban. Könnyen össze is téveszthetnék más, hegyek karéjába épült, alpesi falucskával, csakhogy, egyrészt az ezt a falut körülölelő hegyek szinte mindegyike meghaladja a 4000 méteres magasságot, másrészt a faluban tilos belső égésű motorral hajtott járművel közlekedni. Ezért olyan tiszta itt a levegő, hogy azt harapni lehet, s a különbséget a nagyvárosi ember megérkezésekor azonnal el is zongorázza, de még tán a friss levegőhöz szokottak is megnyalják a szájuk szélét, ha ide vetődnek. Ráadásul az itt használatos elektromos autók sokkal csendesebbek, így zaj és benzingőz nélkül tudunk elmerülni a négyezresek és az itt őshonos mormoták világában.

A nem csak a nevében, de szolgáltatásaiban és konyháját illetően is ötcsillagos Hotel Ferienart Resort & Spa tökéletes kiindulási pontja lehet a környék felfedezésének, de szép számmal találunk a faluban szerényebb költségvetésből is kivitelezhető panziókat, muskátlis vendégházakat. Ennek a szállodának viszont van egy nagyon izgalmas szolgáltatása, a beépített kandalló a szobákban, amelyet nyáron is kénye-kedve szerint begyújthat a vendég az erkélyre készített fahasábok segítségével. Nincs is nagyobb élvezet, mint nyári este jól bedurrantani a kandallóba illatos fenyőfával s nézni a szemközti hegyek havas csúcsait, amelyet isten tudja miért, de még éjjel 11-kor is megvilágít a nap. Júliusban legalábbis igen.

Ne tespedj a medence partján!

Bár Saas-Fee számos szállodájában mesés wellness részleg csábít semmittevésre, mi ne hagyjuk testünket elveszni a renyheség és tunyaság útvesztőiben. A tréninget kezdjük mindjárt a falu határában épült kalandparkban, amelyhez képest itteni társai kisiskolásoknak számítanak. A hegy oldalába épült, hatalmas fenyőfák lombkoronái között húzódó pályarendszer függőhidakon és függőhidaknak álcázott akadálypályákon át egyre magasabb régiókba vezeti a gyanútlan járókelőt három különböző nehézségi fokozatban. Szerencsére több ponton is lehetőség akad a kiugrásra, én a kettes számú pálya végén már kapitulálok, miután szerencsésen földbe csapódok egy drótkötélpálya méltó befejezéseként. Talán holnap bátrabb leszek a szurdokban, éles terepen.

Tarzanugrás a szurdok felett

Nem, nem leszek bátrabb. Elfog a rosszullét a szakadék láttán, ahova szakképzett vezetőnk széles mosollyal, szívélyesen invitál. Mit érdekel engem a védősisak és a profi hegymászó felszerelés, amely valószínűleg csak azért van, hogy talmi biztonságérzettel szédítse a gyakorlatlan sziklamászókat. Kész őrület. De nincs visszaút, elindulunk a szurdokon át Saas-Fee-ből Saas-Grund felé kötelekkel, karabinerekkel együtt hágcsókon, függőhidakon át, sziklák oldalában araszolva, függeszkedve a mélység felett. Csak röpke három órát kell átvészelni, s máris ott vagyunk – kábítom magam. Az út első harmada szinte eseménytelenül telik, barátkozom a felszereléssel, a tériszonnyal, egy-egy kiszögellés lehetőséget ad a félelmetesen szép táj feltérképezésére, lenyűgöző a látvány. Most már nem bánom, hogy elmerészkedtem ide. Kezdem megszokni a nem normális körülményeket is, azt, hogy vashuzalokon egyensúlyozok, kifeszített acéldrótokba kapaszkodom. Merészebben is szelem a métereket, még egy köteg havasi gyopárt is lencsevégre kapok, csaknem dudorászok jókedvemben, vezetőnk is gratulál, hogy sikeresen túljutottunk a nehéz szakaszon, innen már gyerekjáték.

Erőltetetten nevetek, miután hirtelen előbukkan egy több méter magasból himbálódzó kötél, amely végleg kizökkent nyugalmamból. Az átkelésnek ugyan van más módja is, de vezetőnk tekintetéből megértem, hogy az most számomra nem elérhető, át kell lendülnöm a kötéllel, méghozzá a szakadék felett a túloldalra. A társamnak már adja is a kezdő lökést, az meg már száguld is őrült tempóban a túloldal fele, akárcsak Tarzan a fák között, csak itt nem a fa lombkoronájába érkezik az ember, hanem egy sziklaperem szélére. Nem tudom, melyik a jobb. Kikapcsoltam a logikus gondolkodásért felelős idegközpontot, és lendültem utána. Szervezetem a nem várt mennyiségű adrenalindózist kisebb izomrángásokkal vezeti le. A drótkötélpályás siklásokat ezután már kifejezetten élveztem, bátorságom immár sziklaszilárd volt, örültem az újabb kihívásoknak, míg el nem érkeztünk az utolsó szakasz végső megpróbáltatásához, amely egy több tíz méter magasban kifeszített függőhíd volt.

Ezen kellett átkelni, a szurdok felett egyensúlyozva, ügyelni minden lépésre, középen tartani a súlypontot, a híd nehogy belengjen. A jól bevált taktikával vágtam neki az útnak, központi idegrendszerem bizonyos részének működését ideiglenesen beszüntettem, csak semmi megerőltető gondolkodás a dolgok értelmén, prímán át is jutok.

Jutalmunk végül egy alpesi ebéd volt Saas-Grund falu egy 2400 méter magas csúcsán, Kreuzbodenen, amelynek vonzereje, hogy nem kevesebb, mint 18 darab négyezres csúcs öleli, így a főételt most nem a desszert, hanem a csodás panoráma koronázza.

Az ebéd végeztével meríthetnénk poharukba az itteni gleccsertó kristálytiszta vizéből is, bár ezt most kihagyjuk, minden esetre jó tudni, hogy a tó iható. A lejutáshoz nem a gondolát választjuk, mert lefele brutális, széles kerekű rollereket is lehet bérelni, amikkel egészen a hegy lábáig legurulhatunk, a fékek megbízhatók. Lefele visszafogott sebességgel robogunk, közben 11 kilométeren keresztül van időnk és nem győzzük csodálni az alpesi virágszőnyeggel borított réteket, s a kilátást a szemközti hegyekre.

Szerpentinre fel!

Másnap reggel helyi idegenvezetőnk, Rolf, a megszállott bringás, akivel hegyi kerékpártúrára indulnánk, tapintatosan kondíciónk felől érdeklődik. Részletes, mindenre kiterjedő beszámolónk alapján a közepes nehézségi fokozatú útvonalat javasolja, amely egy szerpentinen ugyan, de aszfaltúton tekerve vezet a hatalmas duzzasztógáthoz 2 200 méter magasba. Itthon nincsenek olyan sziklás magashegyi csapások, amin a hegyi kerékpározásnak a technikáját gyakorolni lehetne, ezért természetes, hogy a könnyebbik utat választjuk. Saas-Fee-ből indulva érdemes azért még egy könnyű, belemelegítő kitérőt tenni Saas-Grundba, s csak azután nekivágni az embert próbáló emelkedőnek Stausee duzzasztója felé.

A túrázók és a biciklisek életét itt megkönnyítik a hegyi patakok, amely szinte a végig az út mellett futnak a völgybe, ezek vizével nyugodtan teletölthetjük kulacsunkat, emberi fogyasztásra nemhogy alkalmas, hanem kifejezetten ajánlott ez a hűs gleccservíz, főleg jól esik a vezetékes vízhez szokott szervezetnek. Megüresedett gyomrunkat a gát melletti vendégfogadóban tudjuk megtölteni, még magyarokkal is találkozunk az éttermében. Rolftól megtudjuk, hogy a közelben egykor egy hatalmas gleccseromlás egy kisebb falut temetett itt maga alá. A gleccser letört széle ma is jól látszik.

Saas Fee mormotái

Saas-Fee-ből lifttel nyáron is eljuthatunk Spielboden 2450 méter magas csúcsára, ahonnan gyalog ereszkedve le a faluig nem csak alpesi virágokat, de mormotákat és hegyi kecskéket is láthatunk. A kis rágcsálók szívesen fogadják a túrázóktól az almát és a répát, ezért érdemes ezekkel felszerelkezve nekiindulni a hegynek. Ha szerencsések vagyunk, a kis szőrmókokat a kezünkből etethetjük.