Ismerős hang a távolból

Újabb állomásához ért Márai Sándor naplóinak eddig legteljesebb kiadása

A teljes napló új kötete, a Helikon Kiadótól megszokottan klasszikus megjelenésben, a kényszerből emigránssá vált író három évét megörökítő feljegyzéseket tartalmazza. Azt aki már olvasott Máraitól valamit, pláne ha a sorozatban eddig megjelent naplóit ismeri, nem fogja semmi váratlan érni – szerencsére.

A hangot, amely ezekből a sorokból neki szólnak, ismerősnek fogja hallani. Egy olyan hangnak, és gazdáját olyan embernek, akit jó viszont látni. Még akkor is, ha az amit mond, nem mindenben, vagy egyáltalán nem egyezik a saját véleményével, vagy netán kegyetlennek is hangzik, megéri hallgatnia. Megéri hallgatni még a zsörtölődést is. Ilyenkor csak mosolyog magában.

Mire gondolok pontosan?

Márai naplóiban több vezérmotívum ismétlődik. Ezek egyike, mikor kortárs, vagy épp nem kortárs írókról mond véleményt. Mint írja is ennek a kötetnek az elején: „Nincs sunyibb, pimaszabb, szemforgatóbb prédikálás, mint a „ne ítéljünk, hogy meg ne ítéltessünk”. Ítéljünk és viseljük el, ha megítélnek.” Márai tartja is magát ehhez. És mivel naplóit – mint az írók általában – a nagynyilvánosságnak szánta, nagy bátorság kell ilyen kíméletlen ítélethozatalhoz, mint amilyen például, mikor Hemingway halála kapcsán írja: „Különös módon az utolsó napokban többször gondoltam reá – („különös?...) –, valamelyik újságban láttam egy szakállas fényképét, a lapok jelentették, hogy vérkeringési zavarokkal szanatóriumba vonult. Arra gondoltam, hogy már nem él sokáig, a „vérkeringési zavarok” mögött érezni lehetett másféle zavarokat: az amerikai író zavarát, aki az öregedés időszakában iszonyodottan észleli, hogy már nincs ereje a „siker”-hez.” Majd később megjegyzi, hogy az Az öreg halász... és a Nobel-díj sikere után válságba került Hemingway „nem bírja a válságot és belehal”, mert – ahogyan Márai szerint az amerikaiak általában – nem bír alázatos, tehát őszinte lenni. Máshol Hemingwayről írva kifejti, hogy hőseinek azért nincsenek emlékei, mert az emlékezet: a műveltség.

De nem ő az egyetlen, akiről Márainak megvan a véleménye. Füst Milán prózájáról azt jegyzi meg epésen, hogy „az idegbajos kukorékolását” hallja ki belőle, Freud fényképét nézve pedig egy jóságos, feltétlenül tisztességes, buta ember arcáról ír, majd máskor, hogy Szophoklész többet és előbb tudott az Oidipusz-konfliktusról nála. Cummings halálakor azt jegyzi fel, hogy „jámbor költő volt, akinek igazában nem futotta többre, mint nemes érzésekre és poétikus gondolatokra.  Minthogy ez kevés, a jámbor érzéseket és poétikus gondolatokat egyféle tipográfiai szlöjd-munkával nyakatekert és érthetetlen képírássá változtatta át, a betűket és a szavakat átabotában, egymás felé, alá és keresztbe írta. És elhitték, hogy ez költészet.” Rajtuk kívül természetesen bőven lehetne még példákat hozni azokra, akik úgymond „megkapják” Máraitól. Faulkner, Updike, Joyce, Green, Ovidius, a magyarok közül különösen Németh László és Illyés. Talán azért olyan szórakoztatóak ezek a megállapításai a mára klasszikussá nemesedett írókról, a már említett bátorságon túl, mivel ízlése egyáltalán nem egyoldalú, nem elfogult. Ezek mellett, ugyanilyen hévvel és pontossággal ír azokról az olvasmányélményeiről, amelyek letaglózták, és amelyek származhatnak ugyanattól az írótól is akár: „Éjjel Füst Milán versei. Az öregségről kántál, komoran, horgas szavakkal, kajánul és prédikátori gőggel, nagyszerűen.”

Mint írja, nem szereti a szentimentalizmust, „ha nem más mint érzelgős picsogás”, viszont az érzelmességhez bátorság kell. Így bátor tett, mikor azt örökíti meg, mikor a Skarlát betűt utolsó oldalait olvassa a földalattin, majd a könyvtárban, magán felejtett kabátban, csorgó könnyekkel az arcán. Vagy amikor Weöres Sándorról azt írja, hogy „néha egy pillanatra megérinti egy szóval, egy szóban a valóság másik tartalmát – kimondja az Igét, amely kezdetben volt.”

A feljegyzések egyik legplasztikusabban kirajzolódó, legszebben vissza-visszatérő alakja a magánéleti főszálhoz köthető (amikor feleségéről, Loláról, illetve az amerikai katonává lett, örökbefogadott fiúkról, Jánosról ír). Mindig megejtő emberséggel, szerettel, humorral ír az anya, az idős asszony leveleiről. „Anyámtól néhány kusza sor. Már nem bírja tartani a tollat, reszkető kézzel kaparja a betűket. Utóiratnak ezt írja: „Úgy szégyellem magam.” Igaza van, az öregség szégyen.”

A kötetből mintegy mellékesen a korról és főleg Amerikáról is pontos képet kapunk. Az egyik legjobb részben az író leírja a szürreális, kafkai élményét egy bírósági tárgyaláson, ahol ő mint esküdt (!) vesz részt, megírja Kennedy megválasztását, majd halálát (nem lelkesedik érte), az angolai konfliktust hevesen kommentálja nem éppen frankomán szemüvegen át. (Egy maffiózó-perről szóló napihír kapcsán látjuk, a franciáknál csak az olaszokat utálja jobban.)

Érdekes azt is megfigyelni ahogyan Márai Amerika-képe folyamatosan formálódik, ahogyan lassan elkezd nem várni semmit Európától (holott épp több hónapos európai körútra vállalkozik) és kezdi megszokni Amerikát. Lassan emigránsból immigránssá válik – mint írja –, vagyis nem „elhagy” valamit, állandóan, hanem „belép” valahová, állandóan. „Memorizálni egy-egy telefonszámot. Így kezdődik egy haza.” – fogalmazza meg bonmot-san. Majd máshol, mikor Henry James naplóját olvassa, felidézi az amerikai író véleményét, aki azt írja (1880-ban), hogy ötven évvel előtt még egy európai írónak nem volt kötelessége tudni Amerikáról, mert nem volt mit tudni róla. De ötven év múlva már nem mulaszthatja el, hogy számot vessen vele. Majd James naplójában olvas annak anyjáról és a nő életének nemes, de láthatatlan két feladatáról, amelyek: megalkotni és összetartani egy családot. Ezután tudja leírni Márai: „Ez a New England-i család a legjobb példa Amerikában arra, hogy van itt „más is” – ma, nem csak a múlt században. De nagyon nehéz megtalálni ezt a mást, a tömeg eltakarja.”  Érdekes azt is olvasni, hogy már amerikaiként írja, hogy Európa mindent Amerikának köszönhet, mégis Európának mindig elvárásai (pénz, katona) vannak Amerikával szemben, nem érti, milyen alapon.

Márai 60 évesen a halálra készül, „mint egy társasutazásra”, már magán érzi az atmoszféráját, végrendelkezik, a dignitással való öregedésről elmélkedik. Árulásnak érzi: „Lázadni kell, reménytelenül. Nincs „béke” a tudat számára, ha a tudat véges.” Ekkor még mit sem sejt arról, hogy Hemingway-hez hasonló sors vár rá.

És Márai valóban lázad. Ír. Mégis ír, minden ellenére. „Lehet így írni, közönség nélkül, visszhang nélkül, a fióknak, a semmibe? Lehet. Van Gogh egy életen át festett, soha egyetlen képet me, adott el, soha nem volt egy kiállítása, az őrültekházában „olcsón élt”, mint elégedetten írta Theónak, csak azt sajnálta, hogy „a festés sokba kerül”, a vászon, a festék költséges, „nem engedheti meg magának „ ezt a fényűzést... Máskülönben még sokkal több képet festett volna. Mindig erre gondolni.”

Majd később: „Meg kell alkotni azt, amit csak mi tudunk megírni vagy megfesteni, mindenáron, a fióknak, közönség és visszhang nélkül. Ez a feladat. A többi csak a műkedvelő lihegő becsvágya, olcsó sikeréhsége. A „visszhang” nem lehet más, csak a tudat, hogy megcsináltuk, amit meg kellett csinálni.”

Máraiban, abban a távoli hangban, amely a könyveiből megszólít bennünket, a hangban, amely majdnem azonos azzal, amely éveken keresztül megszólalt a Szabad Európa Rádió adásaiban, de mégsem ugyanaz, hiszen a leírt szavakon keresztül is lehet hallani, ebben a hangban van valami vigasztaló, valami erőt, tartást adó. Mégis. Minden ellenére.