A fiatal szerzők népszerűsége persze nem a semmiből jött, és része egy olyan, nagyjából két éve zajló folyamatnak, amely az Amerikából indult slam poetry műfajnak itthoni szárnyra kapásával kiszakította a kortárs magyar költészetet a jól megszokott, kissé poros és unalmas skatulyából, és egy olyan fiatal, új közönség számára is vonzóvá tette, amelynek tagjait öt-tíz évvel ezelőtt el sem tudtuk volna képzelni költészeti felolvasáson. Maga a slam persze külön műfaj, szigorú szabályokkal, sőt versenyekkel, ahol kevésbé a nyomtatott megjelenés, mint a szöveghez társított előadói teljesítmény és a közönséggel való intenzív kapcsolat a lényeg.
A műfaj képviselői között azonban szép számmal akadnak az irodalmi életből érkező, úgynevezett „hagyományos költők” is, akik más szövegekkel jelennek meg a slam-esteken, és más szövegeket közölnek az irodalmi folyóiratokban, a közönségük viszont szerencsére mindkettőt lelkesen olvassa és szereti is. Ráadásul a slam-jelenség tanulságait felhasználva ma már a hagyományos költői estek szervezői is máshogy állnak egy-egy ilyen rendezvényhez, a kortárs költők közül pedig sokan olyanok is megtanultak a közönséggel bánni és intenzív színpadi jelenléttel élni, akik egyébként nem vesznek részt slam-versenyekben.
A Srácok a Nyugati térről című esten sem lesz másként, hiszen az új kötetek bemutatóját az Amoeba zenekar zenei aláfestése és némi számítógépes vetítés teszi teljessé, ráadásul a hagyományosabb felolvasásokat az est második részében közös örömzenélés és örömolvasás zárja, ahol az ünnepeltek mellett színpadra lépnek a Slam Poetry Budapest közösségének oszlopos tagjai is, mint például Süveg Márk Saiid, Závada Péter, Csider István Zoltán és Gábor Tamás Indiana.
A három költő közül Simon Mártont épp olyan jól ismerik az irodalmi folyóiratok olvasói, mint a slam-estek látogatói. Polaroidok című új kötetében a versek többsége rövidebb, mint egy átlagos Facebook-poszt, mégis egész történeteket, meghökkentő szépségű képeket és megrázó szituációk sorát vetítik az olvasó elé. Pillanatfelvételek, talált képek és szavak váltakoznak benne elkapott párbeszédtöredékekkel és szlogenpontosságú megfigyelésekkel, mintha egy hosszú filmből csak azokat a mondatokat tartanánk meg, amelyekre örökre emlékezni fogunk.
Pion István bemutatkozó kötetének címadó verse, az Atlasz bírja a slam-események jól ismert slágerdarabja, amivel Pion az első országos Slam Poetry Bajnokságon harmadik helyezést ért el. Az ő kötetében nem válik szét annyira élesen a két műfaj, és a most megjelenő könyvébe több olyan szöveget is beemelt, amelyek korábban slam-szövegként hangoztak el. Verseiben kíméletlen higgadtsággal esik neki a családi történelem élveboncolásának, a bemetszések mentén pedig az orosz tankok lánctalpaitól a Tévémaci haláláig magántragédiák és közbotrányok sora fakad fel, ami így összességében nem más, mint mi magunk, és a hely, ahol élünk, közepén a kötet főhősével, aki bombatölcsért hord a szíve helyén.
Sirokai Mátyás ugyan még nem próbálta ki magát a szigorúan vett slam-műfajban, az előadó-művészet tőle sem áll távol, hiszen civilben gyakorló ütőhangszeres zenész, aki pedig hallotta már A beat tanúinak könyve című kötetének anyagából felolvasni, az sejtheti, hogy ezen az estén sem fog lemaradni a többiek mögött. Most megjelenő könyve hol meditációs kalauznak, hol egy jövőbeli vagy régen elfeledett civilizáció költői leírásának tűnik, amelyben ugyan felhasználja a nagy világvallások nyelvi fordulatait és gondolatait is, ezekből egy olyan sajátos világot teremt meg a kötet verseiben, amely egyszerre mindegyikhez és semelyikhez sem kapcsolódik.
Egyébként egyik kötet sem kerül sokkal többe egy fél színházjegynél – viszont mind a három garantáltan több estére elegendő gondolkodni- és gyönyörködnivalóval ajándékozza meg az olvasót. És a hosszú, tartalmas esték sorát mi más nyithatná meg méltóbb módon, mint egy költészet napi találkozás magukkal a szerzőkkel?
