„E sorok írója meg van győződve arról, hogy az 1920-ban történt elszakítás, illetve elcsatolás máig érezteti hatását, nemzedékek életvitelére, tudatformálódására nyomta rá a bélyegét, s a mára kialakult nemzedéki-etnikai többszólamúság is – amennyiben értékként fogjuk fel – e nélkül más utat vesz, ahogy az sem elhanyagolható tényező, hogy a sajátos, külön szellemiség – nevezzük „muravidékiségnek” – sem alakulhatott volna ki e történelmileg paradox helyzet bekövetkezte nélkül.
A táji-területi önszerveződés kezdetben nehezen ment, voltaképpen évtizedekig eltartott, amíg a magára eszmélési folyamat következményeként a kisebbség „szubjektummá” vált. A múlt század húszas éveiben erre sem mód, sem lehetőség nem volt: a következetes magyarüldözési kampány miatt az alighogy elkezdődött szerveződésnek az 1929-ben az SHS (Szerb–Horvát–Szlovén) állam által bevezetett diktatúra vetett véget, s a harmincas években a kisszámú értelmiségi vajdasági testvér segítségével sem tudott érdemben fellépni egy-egy, a magyarságot ért sérelem ügyében. A teljes jogfosztottságnak a terület újbóli felszabadítása, illetve Magyarországhoz való csatolása vetett véget.
A második világháború utáni időszakban a fokozódó szegénység és a háborús kötelezettségek (sorkatonai, majd frontszolgálatok), az emberveszteség és az elhúzódó hadifogságok miatt nem lehetett már az a Muravidék, ami korábban volt. De akkor is a szülőföldet jelentette az itt élőknek!
A második világháború után kezdődött minden elölről, Adyval: ismét „megvallattak, hogy vérzett a húsunk”. S pufogott a frázis az AVNOJ-i* tézisek nyomán a szabad nyelvhasználatról, a testvériségről, az egyenlőségről.
(Közben folytak a kitelepítések, melyek – minő paradox véletlen – az egyenlő „létszám” jegyében valósultak meg).
Az 50-es évek végén kicsit oldódtak a görcsök, a hatalom is engedményekre kényszerült, bár a megfélemlítések nyomai még sokáig ott maradtak a vezető nélkül maradt, kisszámú magyar közösség tudatában. Ennek a következménye volt, hogy az első jugoszláv államban halálra üldözött magyar iskolák ügye 1958-ra végleg elveszni látszott a szlovén tagköztársaságban. Az 1959-ben kísérleti jelleggel elindított, a tudományos megalapozottságot teljesen nélkülöző kétnyelvű oktatási modellhez nem fűztek már sok reményt a magyar gyermekek szülei, ahogy az egyre fokozódó tanítóhiányt sem oldotta meg a gyorstalpaló („tecsájos”) tanfolyamokból kikerült ifjú káderállomány. Aztán mégis elindult valami, s még a szlovén szülőknek a kétnyelvű oktatás elleni alkotmánybírósági keresetének elutasítása is a modell malmára hajtotta a vizet. Nem volt visszaút, s az ügyben a magyar közösség csak kívülállóként vehetett részt, ahogy később is, egészen a 90-es évekig szigorúan „belügynek” számított az oktatási modell gyakorlása, rendszerszerű megvalósítása.
A politikai színtéren az ébredező kisebbségi politika csak nagyon nehezen tudta levetkezni magáról a rárakodó, ideológiai függőségből származó bizalmatlanság-hordozó jegyeket.
A járási szinten a közigazgatás átszervezésével 1964-től működésbe lépő nemzetiségi bizottságok, majd a köztársaság szintjén is megalakult párjaik révén a kisebbségek politikai tényezőkké kezdtek válni. A kisebbségek jogainak törvényi rangra emelkedésével, politikai és etnikai „szubjektumokként” való meghatározással az 1974-es alkotmány megnyugtató módon rendezte a Szlovén Köztársaság „államában” élő magyar és olasz őshonos nemzetiségek sorsát.
Az 1975-ben elfogadott törvények értelmében a kisebbségek csaknem félévszádos hányatott sors után járási szinten az önigazgatási szocialista társadalmi rend előjelével ellátott érdekképviseleti szervet, „önigazgatási” érdekközösségeket alapíthattak. A két járásra kiterjedő (lendvai és muraszombati) Magyar Nemzetiségi Oktatási és Művelődési Érdekközösség megalapításával a szlovéniai magyarság történetének új fejezete kezdődött el. Főleg a művelődés, ezen belül is a könyvkiadás, a falusi műkedvelő tevékenység és a hagyományőrzés, valamint a kisebbségi tömegtájékoztatás területén indult el látványos fejlődés a szervezet irányítása alatt. A kisebbségi önszerveződés e két évtizedes szakaszának és a kisebbségi joggyakorlat tényleges meglétének köszönhetően egy sajátos, szlovén minta szerint kialakult kulturális autonómia valósulhatott meg.
A rendszerváltással a 80-as évek során megerősödött értelmiségi réteggel nem csak politikailag, hanem kulturálisan is új időszak kezdődött el. Az irodalomban például a 70-es és 80-as évek elején induló írók életművük kiteljesedésén dolgoztak, s a lírai egyneműség már prózai művek, regények irányába is elmozdult. A tudomány területén (irodalom, történelem, néprajz stb.) a korábban is alapszinten művelt helytörténetre és a néprajzra alapozva monográfiákban ötvöződtek az újabb kutatások eredményei (Halász Albert, Göncz László, Kovács Attila).
Az alkotmányos jogok a Szlovén Köztársaság új, 1992-ben véglegesített Alkotmányában kaptak újabb megerősítést, a szűken értelmezett önkormányzatiság is új távlatokat kapott az intézményesítést illetőleg. A tájékoztatási (Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet), majd a kulturális intézet (Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet) megalakulásával a tájékoztatás és a kultúra is szuverén formában kezdett megvalósulni. Az elektronikus média előtt is a fejlődés új formái nyíltak meg, bővülő rádióadásokkal, tévés rovatokkal.
A sokasodó szellemi termékek mellett, melyek könyvek és kiadványok formájában hirdetik megmaradási törekvéseinket, már másfajta nyelvi és identitásbeli „kapaszkodók” is hadrendbe állíthatók: ilyenek a hímzőhagyomány, a néprajzi muzeális anyag feltárása, a tájhoz kötődő hagyományok részletes föltérképezése, a műkedvelő csoportok tánc- és zenehagyományának újbóli életre keltése, a felgyűjtött anyag digitális formában való közvetítése az interneten és a könyvtári szolgáltatásokon keresztül. Feladat van még bőven! S most már érdeklődő is akad, mert sokáig nem így volt!
A címben szereplő „tájhaza” kifejezés Mák Ferenctől származik, ő használta nemrég a Muravidékre, amikor arra az értékmennyiségre hívta fel a figyelmet, amelyet e kis közösség az elmúlt 20–30 év során megteremtett. De találó más szempontból is: például a szülőföld és a haza párhuzamba állítása szempontjából, mert gyakran az önmagunkba kapaszkodás jelentette a túlélést, a saját és őseink teremtette értékek jelentették a megmaradást, amikor a határokkal behálózva, vasfüggönnyel elválasztva kellett állni a sarat, amikor saját szülőföldünkön váltunk hazátlanokká. Akkor ez a táj és ez a szülőföld lépett elő, s pótolta a nagybetűs Haza „bölcsőd ez majdan sírod is”, illetve „ápol és eltakar” magasztos élményét – őseink jussán.
