Farsang: a szalmásmedve és társai

A hétvégén kezdődik a Lendva-vidéken az egyházi naptár farsangnak nevezett időszaka.

A feljegyzésekből tudjuk: a farsang nem tartozik az új keletű szokások közé, sőt túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a pogány hitvilág átöröklődésének a tipikus esetéről van szó. A korabéli krónikás feljegyzése szerint a „XVI–XVII. században falu, város és királyi udvar egyaránt álarcot öltött farsangkor”. Nagy farsangolás folyt a mohácsi vészig a magyar királyi udvarban is. II. Lajos – aki húshagyókedden maga is álarcot öltött – udvarában az álarcos menetben elefánt is szerepelt. A szokás a magyar vidékeken a középkorban alakult ki német hatásra (a német „vaschang” szó őrződött meg a magyar farsang kifejezésben).

Az Alsólendvai Híradó 19–20. századfordulós számaiban a szokottnál is több cikk foglalkozik a farsangi mulatozásokkal, az egyikben a farsangi „majmolást”, a fékevesztett italozást és mulatozást ítéli el a szerző. Egy másikban a maszkok szimplasága, a készítők (öltöztetők) fantázia- és ötletszegény volta felett sajnálkozik a tárcaíró.

Persze nem minden esetben volt ez így, hiszen a farsang legvégén, húshagyókedden még a 20. század közepén is elevenen élt a farsangi alakoskodó-beöltöző szokás. S nemcsak a gyermekek és ifjak körében, hanem szinte az egész falu beöltözött, gyakran az egész család járta a falu házait, mindenütt táncoltak egyet, de szólni nem volt szabad. Ilyenkor természetesen a vendégül látás sem maradt el. A kicsik pénzt, cukorkát vagy fánkot kaptak, a felnőtteket borral kínálták. Mivel azonban az álarc sok esetben akadályozta őket a borivásban, hogy ne kelljen felfedniük magukat, nádcsövön szürcsölték ki a pohárból a nedűt.

A nőknek is „maskurázni” kellett, olvassuk egy gyűjtésben, hogy kövérek legyenek a disznók.

A legspecifikusabb muravidéki jelmezt, a szalmásmaskarát sok helyen, így Lakosban is szalmásmedvének, pontosabban „szómásmedvének” hívták. A falu fiataljai jelmezbe öltöztek, egy jól megtermett legényt pedig szalmakötelekbe csavartak. A 20. században a fejére gázálarc(!), sapka, vagy éppen átlátszó nejlonharisnya került. A derekára kolompot kötöttek, a kezére, illetve derekára láncot szereltek, így vezették. Ők ügyeltek arra is, nehogy valaki meggyújtsa – ez komoly veszélyt jelentett.

A lányok persze nagyon féltek tőle, hiszen szúrós ölelése nem volt kellemes, amit a pártában maradt lányok érdemeltek ki leginkább. A „szómásmedve” népes társaságához tartozott a fakutya is, mely ugyancsak a rendfenntartást erősítette. A szalmásmedve a busók (vagy szlovén területen a kurentek) rokon, de kevésbé díszes figurája, hiszen ott báránybőrből készült a ruha, az álarc pedig fából, és jóval kidolgozottabb, díszesebb, félelmetesebb. Tehát ez sem csak a felismerhetőség elkerülését szolgálta, hanem a figurához köthető félelmetes-ördögi vonatkozást, a termékenység és a gyönyör megtestesülését.

Némileg másképpen festett tehát a szokásrend a délszláv népeknél, így a szerbeknél, a sokácoknál és természetesen a szlovénoknál is. A Mohács környéki sokácok busója jószerével megegyezik a ptuji (pettaui) kurenttel. A szakíró megjegyzi, hogy busóálarcot eredetileg csak felnőtt sokác férfiaknak volt szabad felölteniük. A legények másfajta álarcot viseltek.

A farsangi mulatozás utórezgésének kell tartanunk a „csonkacsütörtököt”, melyet Dobronakon még a hatvanas években is zajos ünneplés övezett, az egyház tiltakozása azonban véglegesen kitörölte a farsangi szokások köréből.