Gépcséplés Göntérházán

Égszakadás és földindulás, de mégis csépelt a gép.

Nagy érdeklődés övezi a hagyományőrző rendezvényeket vidékünkön az utóbbi években. Nem véletlen, hiszen a szervezők, egy-egy település közössége sok esetben nagy igyekezettel és odafigyeléssel próbál a régi hagyomány felújításával új értékeket és mindjárt új programokat is teremteni. Persze ez nincs mindenhol így. Több helyen a gasztronómiai-kulináris (ingyen)kínálat a legfőbb csalogató némi kulturális körítéssel, s ezek évről évre történő megismétlésével. Göntérházán vasárnap valóban a tiszta, hamisítatlan hagyományt elevenítették fel, az aratást és a gépi cséplést, vagy ahogy arrafelé mondják, a „gépcsöplist”, méghozzá „ugy mind régön”, hagyományos öltözékben, eredeti szokásokkal.

Vasárnap már hagyományosan gépi cséplésre, vagy ahogy a Hetésben mondják, „gépcsöpletre” került sor a göntérházi Bíró kertben. A 100 éves gép újból üzembe állt, a traktor hívó hangjára gyülekezni kezdtek a munkások és az érdeklődő tömeg

A csütörtöki főpróbát is elmosta az eső, panaszolja Šebjanič Valéria egyesületi elnök, összegezve az utánajárást és a szervezési teendőket, melynek oroszlánrésze mégiscsak a Bíró családra hárult. Józsi bácsi és öccse, Lajos már egész hónapban készültek a nagy eseményre, hiszen a tavalyi ígéretek szerint („ha élek, itt leszek”) idén talán még nagyobb lelkesedéssel és odafigyeléssel fogtak neki a munkának.

Summa, summarum, esőben kezdték, s mire a második „porta” megérkezett, a megérdemelt áldomást is elfogyasztották. Mert, ahogy az ilyenkor illik egy komoly és nagy munka előtt – régen a majorság nagy része levágásra került, a húsvét utáni időszakra lakat alá került hordót most csapolták meg –, a böjt föloldását is jelentette a cséplésre való készülődés. A kaszások és a kíséret (marokszedő, „kötevető”, kévekötöző) a Pirosképnél rövid imamormolást követően nekiláttak a munkának. Csak úgy süvítettek a kéziszerszámok, tört a szalma a kötélkészítők kezében, odébb a kepe (kereszt) árnyékában bugyogóskorsóból friss kútvízzel oltották szomjukat Volt persze másfajta, a hivatalos munkavédelmi szabályok által tiltott gyöngyöző-harmatos fröccsbor is.

Közben Lajcsi bátyám a szalmakötél vastagságát figyeli, s azt, elég szoros-e a kéve: Józsi bátyám rendkívül szigorú volt e munkát illetőleg. – Belekötlek a kévébe! – így fenyegetett.

Aztán a „mezei munka” elvégzése után, ahogy kell, a „lovaskocsi” is előállt. Karcsi és szárnysegédje, Kitti példás nyugalommal végezték a munkát, s máris felbúgott az öreg masina. De az előző hetek karbantartási, zsírozási munkálatai meglátszottak az öreg jószágon: nem volt egy nyikordulás sem. Boldog újságíró-gyakornoki múltamat idéztem fel, amikor „ezerhúrú hegedűnek” neveztem a gépet, s most is olyan volt: mélyről jövő öblös hang jött a masinából, mely szinte nyelte a kévét, a kalászt.

Aztán a sok szorgos kéz, a falusi férfiak, menyecskék igyekezete végül az utolsó kévéhez ér, s a mázsálás gyors eredménye a 60 métermázsa/hektárt hozza. Persze vám nélkül, mert közös volt a fáradság. Józsi bácsi persze mindenhol ott van, régi adomákkal, lányos-fiús csiklandós történetekkel szórakoztatja az érdeklődő szépszámú „közönséget”, akik a belépő nélküli produkció mellé finom kalácsot, frissítő italokat is élvezhettek. A bogrács illata már a „ száz szál gyertyát” és a „valahol a Nagyalföldön” nótával harmonizál össze, melyeket Józsi bátyánk is velünk dalol. A szokásos kérdés helyett idén így köszönünk el: Viszontlátásra, Bíróék, Józsi bácsi, viszontlátásra, göntérháziak! Egy sikeres, tartalmas és néprajzi szempontból is hiteles rendezvény a millió hasonló közül. S ezt itt igazán szívvel-lélekkel tudják megszervezni, Göntérházán!