I. Barátság Gyalogtúra Hódosból Hodosra

A felvidéki Nemeshódos és a muravidéki Őrihodos között egy híján húsz évre nyúlik vissza a települések közötti baráti kapcsolat.

A Csallóközben így mondják: Hódosból, míg mi itt, a Muravidéken Hodosra megyünk. Ezért alakult így a két települést összekötő hatnapos gyalogtúra szlogenje, látszólag helytelenül, de a szervezők ragaszkodtak a nyelvjáráshoz. Ahogy ahhoz is erősen ragaszkodtak, hogy a túra a barátság zászlaja alatt valósuljon meg, magában hordozva annak minden értékét, akár a két település közti kapcsolatra értve, akár a résztvevők közti barátságra. A túra üzenete a külvilág felé is nagyon fontos volt, hiszen hiába az országhatárok, hiába a távolság a két magyarok lakta település között, a kapcsolattartás érdekében az akadályok legyőzhetők, még akkor is, ha ez 213 kilométert jelent gyalogosan.

A felvidéki Nemeshódos és a muravidéki Őrihodos között egy híján húsz évre visszanyúló kapcsolatot azóta is becsülettel ápolják, amit a közös nyelv, a közös történelmiség is összetart. A kapcsolat lüktető vénája viszont mégis csak a barátság, amelyet – ahogy a kultúrát és a hagyományokat – igyekeznek életben tartani és nemzedékről nemzedékre átadni. Az elmúlt hét folyamán lezajlott I. Barátság Gyalogtúra Hódosból Hodosra pontosan e szép kapcsolat bizonyítéka. A közösen megélt élmények erősebb, mélyebb köteléket hoztak létre a résztvevők és a két település között is. Nemcsak kihívás volt tehát a csaknem egyhetes gyaloglás, hanem összekovácsolódás is.

A gyalogtúra kiötlője a felvidéki Hódosból Győri Béla volt, akinek nagy szerepe van abban, hogy a két település közötti kapcsolat ilyen intenzíven él. Két évvel korábban a csallóközi fiúk kerékpárral érkeztek a Muravidékre, a hodosi községi ünnepekre, akkor pattant ki az ötlet, hogy két év múlva pedig gyalogosan kellene megtenniük ugyanezt a távot. Az ötletet az őrihodosi magyar nemzetiségi tanács elnöke, Abraham Boris javaslatára közös szervezésben kezdték megvalósítani. Egy év múlva meg is kezdődött a komoly tervezés, a pontos útvonal, illetve a feladatok felosztása. Támogatókat kellett találni, szállásról, kísérőautóról kellett gondoskodni. Már csak a vállalkozó kedvű jelentkezők toborzása maradt hátra. Végül a felvidékiek tűntek bátrabbaknak, hiszen tőlük kilencen jelentkeztek az útra, köztük egy tízéves kislány, aki édesanyjával érkezett. A muravidéki Hodosról csak hárman vágtak bele, egy nő és két férfi, illetve csatlakozott a csoporthoz egy budapesti hölgy is.

Július 13-án reggel 9 órakor 13-an álltak össze a 213 kilométeres túra első csoportképéhez a csallóközi Hódoson. Ha babonásak lettek volna, talán nem is sikerült volna a nagy tervet megvalósítani. A falu lakosai, élükön a polgármesterrel, Balódi Lászlóval, szerencsés utat kívánva indították útnak a résztvevőket. A hatnapos túra alatt egy kisbusz kísérte őket útjukon, csomagjaikkal, élelemmel és itallal.

A túrázók naponta átlagosan 35 kilométert gyalogoltak. Az első napon a bősi vízerőműn keresztül a magyarországi Dunaremetére vitt útjuk, a Dunán komppal keltek át Magyarországra. Másnap Bősárkányt vették célba, a főutat kikerülve a Hansági Nemzeti Park területén vágtak át, a településektől, forgalomtól távol. A harmadik napon Dénesfa volt a szállásadó.

Sajnos útközben a kísérőautó meghibásodott, így műhelyt kellett találniuk, illetve új autóról gondoskodniuk. A muravidéki Hodos polgármestere azonnal a segítségükre sietett, másnap kora reggel személyesen hozta el és már használatukra is bocsátotta a község egyik gépjárművét. A túrázók így a negyedik napnak vághattak neki immáron 100 kilométerrel a hátuk mögött. A következő céltelepülés Ikervár volt.

Az ötödik nap volt a legmelegebb és a leghosszabb is, 43 kilométeres távval. Körmendre beérve már vigasztalóbb volt, hogy a fennmaradó kilométerekre az ég beborult. Mindenki örült az esőnek, vidáman húzták magukra az esőkabátokat, hogy a fennmaradó utat Csákánydoroszlóig nem tikkasztó hőségben kell megtenni. Csákánydoroszló ifjúsági szállásán meglepetés várta a túrázókat: a muravidékiek családtagjai, barátai és a polgármesterük is meglátogatta őket. Éjszakába nyúló beszélgetéssel zárták a napot, izgatottan várva az utolsót, amelynek a végén immár a muravidéki Hodost jelző tábla várja őket.

Az Őrségi Nemzeti Park dimbes-dombos, dús erdőkkel határolt vidéke a kisalföldi sík terephez képest igazi gyöngyszeme volt a túrának. Ám az utolsó kilométereket már a legkitartóbbak is nehezen viselték. Talán az őrihodosiakban kicsit több volt az erőtartalék, tudván hogy a cél már közel van, és ösztönözte őket a hazaérkezés. Őriszentpéteri pihenőjükkor már várta őket a Duna TV stábja, akik forgattak az indulásukkor is, majd az utolsó 15 kilométeren szintén kísérték őket. A Bajánsenye és Őrihodos közötti egykori közúti átkelőt átlépve, Hodos zászlaját lobogtatva már boldogan, a fájdalmakat elfelejtve tették meg az utolsó két kilométert a központig. A településtáblánál pedig már mindannyian a könnyeikkel küszködtek, átszaladt rajtuk az elmúlt napok közösen megélt pillanatainak szépsége és nehézsége egyaránt. Ahogy a csapat feltűnt az utolsó kanyarban, felzendült a fúvószenekar hangja. Ekkora meglepetésre és megtiszteltetésre nem számítottak. Most már senki sem tartotta vissza az örömkönnyeket. A központba érve a túrázók körbeálltak, összekulcsolt és magasba emelt kézzel kiáltották: „Hódosból Hodosra, megcsináltuk!”

A gyaloglók a túra alatt ifjúsági szállásokon és tornatermekben aludtak. Megküzdöttek a nyári kánikulával, amely aszfalton árnyékban elérte a 37 fokot is. Útközben változatos terepek, a főutak forgalma vagy éppen a kopár, végtelen, árnyék nélküli szakaszok vették ki a megterhelt lábakból az erőt. Izomlázzal, bokadagadással, térdfájással és természetesen vízhólyagokkal kellett teljesíteni a napi 12 órás gyaloglást. Sebtapaszok, krémek, elsősegély mindig kéznél kellett hogy legyen, no meg a jó szó, a bátorítás. Az út bár nehéz volt és embert próbáló, örök emlék lesz a túrázók számára. Hiába a sok nehézség, felejthetetlenül jó hét áll mögöttük. Megtapasztalták az összetartozás, a csapatszellem és a buzdítás erejét. Megtapasztalták, hogy milyen is a magyar vendégszeretet, a segítőkészség és a jóakarat. Útjuk során mindenütt szívélyesen fogadták őket, friss víz, árnyékos pad, egy-egy jó szó akadt mindenki tarsolyában, akikkel csak találkoztak a gyalogló idegenek.

Érkezésükkor a családtagok, barátok, falubeliek mellett mindkét település polgármestere is jelen volt. A gratulációk mellett a csoport két vezetőjének, Győri Bélának és Abraham Borisnak elismerést és díjat nyújtottak át.