Kétszáz éve született Victor Hugo

Kétszáz éve, 1802. február 26-án született a francia romantika legnagyobb alakja, Victor Hugo, számtalan vers, színmű és regény írója. Victor Hugo leghíresebb alakjai Quasimodo és a szépséges Esmeralda a Notre-Dame-i toronyőrben, valamint Jean Valjean A nyomorultakban.

Victor Hugo Besanconban született, ahol apja, Joseph-Léopold-Sigisbert Hugo tábornokként szolgált Napóleon hadseregében. Felesége és három fia minden állomáshelyére elkísérte, így laktak Elba szigetén, Nápolyban és Madridban is. A szülők hamarosan elváltak egymástól, aminek elsődleges oka ellentétes világszemléletük volt: Hugo tábornok voltaire-iánus szabadgondolkodó, felesége viszont királypárti katolikus volt, aki fiait is ebben a szellemben nevelte.

Az ifjú Victor a párizsi Nagy Lajos Líceumban tanult, ahol minden energiáját az írásnak szentelte, ontotta a verseket, Vergiliust fordított, tragédiákat írt. Tizenöt éves volt, amikor a Francia Akadémia kitüntette egy verses darabját, két év múlva Aranyliliomot nyert a híres toulouse-i Virágjátékokon. Anyja biztatására lapot indított Conservateur Littéraire (1819-21) címmel, amelyben verseit és kritikáit közölte.

Az 1822-es év több szempontból is fordulat életében: feleségül vette régi szerelmét, Adele Foucher-t, s megjelentette első verseskötetét Ódák és vegyes költemények címmel, amelynek királypárti hangvételéért évi ezer frank királyi kegydíjat kapott. Ettől kezdve egész életét az irodalomnak és a közéleti szereplésnek szentelte. 1823-ban kiadták első regényét Izlandi Han címmel, tagja lett a Charles Nodier vezetésével működő Cénacle irodalmi körnek. Erre az időszakra tehető a gondolati és ízlésbeli fejlődésében bekövetkezett fordulópont: királypártisága fokozatosan visszaszorul, egyre liberálisabb lesz, verseivel, darabjaival egyre inkább elkötelezi magát a romantika mellett. A romantikus dráma harcos manifesztuma az 1826-ban írt, 6000 soros (egyébként előadhatatlan) Cromwell című darabja, amelyben esztétikai nézeteit is kifejtette.

1829-ben megírta Marion de Lorme című színművét, amelyet zsarnokellenes hangvétele miatt a cenzúra betiltott. Válaszképpen megírta az Hernanit, amelynek nevezetes, 1830. február 25-i bemutatója és színházi „csatája” a romantika győzelmét hozta a klasszicizmussal szemben. A romantika a művészet szabadságát jelenti, amelynek Hugo nézetei szerint össze kell kapcsolódnia a politikai szabadsággal. Az 1830-as júliusi forradalmat, amely hatalomra juttatta Lajos Fülöpöt, a polgárkirályt, lelkesen üdvözölte. 1831-ben megjelent A Notre-Dame-i tornyőr című történelmi regénye, amelynek hatalmas képei, izgalmas epizódjai magukkal ragadták az olvasóközönséget. A torz külsejű, ám nemes lelkű Quasimodo és a szépséges Esmeralda megható történetéből azóta is számos feldolgozás, film és rajzfilm készült.

Az 1830-as fordulat után költőként is termékeny időszaka következik, verseskötetei sorra követték egymást és új drámákat is alkotott. Közülük A király mulat címűt ugyan betiltották, de 1851-ben mint Verdi Rigolettójának szövegkönyve mégiscsak színpadra került. 1838-ban készült el legköltőibb drámája, a Ruy Blas, amelyet nálunk A királyasszony lovagja címmel nagy sikerrel játszottak.

Az irodalmi sikereket némileg beárnyékolta magánéletének válsága: felesége elhidegült tőle (állítólag Saint Beuve karjaiban lelt vígaszra), Hugo pedig beleszeretett a gyönyörű ifjú színésznőbe, Juliette Drouet-ba, aki végül egészen haláláig hű társa maradt.

1841-ben – többszöri próbálkozás után – a Francia Akadémia tagjává választotta, 1845-ben pedig Franciaország pairjévé nevezték ki. Közéleti tevékenysége (a börtönök emberségesebbé tételéért, a halálbüntetés és a gyermekmunka eltörlésért harcolt) egy időre háttérbe szorította alkotó géniuszát. 1843-ban idősebb leánya vízbe fulladt, s a gyász enyhítésére megszületett a Szemlélődések című kötete, amely csak 1856-ban jelent meg.

Az 1848-as forradalmat reménykedve üdvözölte, Párizs képviselője lett az Alkotmányozó Gyűlésben, majd a Törvényhozó Gyűlésben, s támogatta Louis-Napóleon Bonaparte herceg elnökké jelölését. Az 1851-es államcsíny és Napóleon császárrá koronázása után azonban száműzetésbe kényszerült. Először Belgiumban, majd Jersey, s végül Guernesey szigetén telepedett le, s csak 1870-ben tért vissza hazájába. A csaknem húszéves száműzetés pályájának legtermékenyebb időszaka volt: verseit három terjedelmes kötetben foglalta össze, s megírta A tenger munkásai és A nevető ember mellett a világirodalom máig is egyik legmonumentálisabb, leggyönyörűbb regényét, A nyomorultakat. Jean Valjean történetét számos nyelvre lefordították, világsikert aratott, készült belőle több film sztárparádéval, rajzfilm és musical is.

Hazatérése után, bár nem adta fel régi ideáljait, küzdőkedve megcsappant, életére árnyat vetettek a családi tragédiák: kisebb lánya megőrült, felesége, majd nem sokkal később két fia is meghalt. Az 1871-es Kommün idején – amelyet egyébként helytelenített – Brüsszelben, majd Luxembourgban tartózkodott, s csak 1873-ban tért vissza végleg Párizsba.

1878-ban agyérgörcsöt kapott, s ettől kezdve 1885. május 22-én bekövetkezett haláláig viaskodott a betegséggel. Holttestét a Diadalív alatt ravatalozták fel, majd – végakaratához híven – a szegények halottaskocsiján szállították a Panthéonba hatalmas tömeg kíséretében.

Mint politikus a nép lelkiismerete volt, mindig a haladás útját mutatta meg, mint költő és író: géniusz, aki az alapvető emberi érzéseket fejezte ki, a teljes valóságot mutatta meg színes képekben, romantikus végletességgel, ugyanakkor egyszerűen és hatásosan.