Román író a román nacionalizmusról

Miként lettek a foglyai a románok annak az illúziónak, hogy ők jobbak, mint a Balkánon élő többi nép? – ezt a kérdést boncolgatta minap a lipcsei könyvvásáron Mircea Cartarescu 45 éves román író, akinek előadását rövidített formában tette közzé a Süddeutsche Zeitung című német napilap.

A soknemzetiségű és sokvallású Balkán színes mozaikja az író szerint két törésvonal mentén bomlott részeire. Az elsőt a vallás képezte; erre hivatkozva kezdődtek meg a török elleni felszabadító háborúk a XVII. században. A második törésvonal azonban sokkal jelentősebb volt: a XIX. századi nacionalizmus gyújtózsinórja ugyanis végül a balkáni lőporos hordó felrobbanásához vezetett.

„Ifjú koromban magam is bódultan faltam a román romantikus írók hősi eposzait, akik nem győzték dicsérni hőseink erényeit, a csatamezőn tanúsított bátorságukat, sugárzó felsőbbrendűségüket” – írja Cartarescu, sorsdöntőnek nevezve az utóbbi tulajdonság kialakulásában egyes erdélyi (román) értelmiségiek áttérését az ortodoxról a görög-katolikus hitre az ezerhétszázas évek táján.

A konvertálás révén ezek a személyek eljuthattak Itáliába, ahol tanulmányaik során a latin szellemiség olyannyira a bűvkörébe vonta őket, hogy kialakult bennük az a tudat, amely szerint a románok nem egyebek modern kori rómaiaknál. Ezáltal pedig nyilvánvalóan felsőbbrendűek minden szomszéd néphez képest, amelyek később telepedtek le a térségben. Idővel újabb nemzeti primátusok járultak a képhez: a románok a térség első, kereszténynek született népe, míg a többiek csak utólag vették föl a keresztény hitet.

Rómainak és kereszténynek születni – ez már önmagában is magával ragadó önkép egy kis népről, ám nyilvánvalóan ez sem volt elég. Például Nicolae Iorga történész-politikusnak, aki azt igyekezett bebizonyítani, hogy a románok nemcsak a rómaiaknak, de a bizánci birodalomnak is a leszármazottai. Példaként hozta fel Havasalföld és Moldva XVII. századi uralkodóit, akiknek udvaraiban feltámadt az egykori Bizánc pompája és ragyogása, „Bizánc utáni Bizánccá” változtatva a jelentéktelen fejedelemségeket – de még ez sem volt elég.

A románok nemcsak a római ágon voltak a legősibb balkáni nép, de a dák ágon is. Utóbbi nép tudvalevőleg a „legbátrabb és legismertebb volt a trákok között”. Külön trákomán mozgalom fáradozott azon, hogy kimutassa a dákok hatalmas jelentőségét az ókori világon belül. Nicolae Densusianu szerint még az Olümposz is Moldvában található, még ha Ceahlau-masszívnak hívják is...

Csakhogy a XIX. század lánglelkű nacionalistái hatalmas problémával találták szembe magukat – mutatott rá a román író. – Ha egyszer a román nép ilyen előkelő származású, akkor mivel magyarázható az újkori Románia totális elmaradottsága, azé az országé, amely nemrég jött létre Munténia és Moldva egyesülésével?

A bűnbakot hamar sikerült megtalálni: Románia hanyatlását a balkanizálódás okozta, amely a sokat szidott fanarióta korszakban ment végbe. (A XVIII. század elején a török porta elveszítette bizalmát a román bojárokban, és helyettük görög urakra bízta a fejedelemségek irányítását. Az ortodox vallású görögök Isztambul egyik elővárosából, Fanarból érkeztek; 1812-ig harmincegy görög fejedelem ült Moldva és Munténia trónjain.)

Habár a fanarióta fejedelmek reformernek tekintették magukat, s egyfajta keleti felvilágosodást honosítottak meg udvaraikban, magukkal hozták azt a levantei légkört is, amelyet később sokan felelőssé tettek a román nép minden szerencsétlenségéért: a baksis rendszert, a lustasággal párosuló szószátyárkodást, a korrupt igazságszolgáltatást, a felületes gyalázkodást – mindez sokak szemében ma is fanarióta örökségnek minősül.

A Balkánhoz fűződő viszony döntő jelentőségű a románok nacionalista és soviniszta reflexeinek erősödése szempontjából; a románok ugyanis hagyományosan felsőbbrendűbbnek tartották magukat a Balkán többi népénél. A kommunista korszak utolsó éveiben a román önértékelésben bekövetkezett zavarodottság javarészt eme képzelt viszony váratlan és fájdalmas visszájára fordulásában gyökerezik. Az élelmiszerhiányhoz, a fűtetlen lakásokhoz és a titkosrendőrségtől való rettegéshez járult az a megalázó tény, hogy az embereknek a bolgár, a szerb vagy a magyar televíziót kellett nézniük. A román adó ugyanis csak napi két órán át sugárzott „műsort” – azaz Ceausescu személyi kultuszát megörökítő képsorokat.

A román nép, amely évtizedeken át volt foglya a bezártságnak és az intenzív nacionalista propagandának, 1989-ben túltáplált tudattal lépett ki a szabad világ színpadára, hogy legott – katasztrofális következményekkel – szembesüljön a valósággal. Ennek pedig elképedés, frusztráció, öngyűlölet és legfőképpen mások ellen irányuló gyűlölet lett az eredménye.

Ebben gyökerezik mind a „belső ellenséggel” (magyarok, cigányok, zsidók) szembeni fellépés, mind a külpolitikában gyakran tetten érhető nyugatellenes szellem. A Nagy-Románia Párt által képviselt ultranacionalizmus megerősödése (e párt vezére a legutóbbi elnökválasztáson a leadott szavazatok harminc százalékát kapta) szintúgy a kommunista korszak nacionalista propagandájának a következménye – mutatott rá előadásában Mircea Cartarescu.