Hogyan tovább a hidegháború után?

Aligha kétséges, hogy a hidegháború tovatűnt koordinátái között szenzációnak számított volna a most Moszkvában vendégeskedő Bush amerikai és házigazdája, Putyin orosz elnök elé aláírásra terjesztett szerződés a stratégiai támadó fegyverzetek korlátozásáról.

A jelenlegi dokumentum olyan ambíciózus vállalást fogalmaz meg a két legnagyobb megsemmisítő arzenállal rendelkező hatalom részéről, amelynek jelentősen javítania kell a világ közérzetét, hiszen jó harmadára-negyedére csökkenti ezeket a készleteket. Amelyek, amint arra már nem is nagyon gondolunk, nem egyszer, de többször is képesek lennének elpusztítani mindkét országot, és mellesleg alighanem az egész emberi civilizációt.

Persze mindenki tudja, hogy nem ez volt a céljuk, hanem éppenséggel az, hogy megmaradjon a stratégiai egyensúly az akkori két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Ezeket a fegyvereket mindkét oldalon azért gyártották „mint a kolbászt” (Hruscsov volt szovjet pártfőtitkár formulája), hogy a másik fél ne használhassa őket: ne lehessenek olyan illúziói, hogy esetleges meglepetésszerű bevetésükkel ki is iktathatja az ellencsapást és elkerülheti saját területének elviselhetetlen mérvű pusztulását.

Ezt nevezték akkor „a félelem egyensúlyának” – a francia és az angol nyelven a megfogalmazásban a „terreur” vagy „terror” szó jelölte azt, amit a magyarban a „félelem” szóval jelölt a publicisztikai köznyelv. A megfélemlítés ebben ugyanolyan fontos volt, mint az egyensúly – az utóbbi hajszolásába bukott bele a gazdaságilag (politikai rendszerének merevsége miatt) meggyengült Szovjetunió. És amíg a nukleáris fegyverek ezrein „nyugodott” a béke, természetesen hónapokig, évekig tartó tárgyalás, alku kísérte minden egyes rakétaegyezmény előkészítését, minden egyes stratégiai fegyver kiiktatását.

Miután a Szovjetunió 1991-es megszűnésével füstbe ment a stratégiai egyensúly minden maradványa, csak egyetlen szuper-, sőt hiperhatalom maradt a színen, az amerikai. Az orosz – még mindig többszörösen túlfegyverzett, ám az óriási arzenál terhét viselni nem képes, célját immár nem látó – utódállam keresni kezdte új helyét az egypólusúvá redukálódott világban. Mindezzel a radikális csökkentés útjából elhárultak a katonai és politikai jellegű akadályok, különös tekintettel arra is, hogy mára nem szóvirág, hanem tény, hogy Washington és Moszkva, ha vannak is eltérő érdekeik, immár nem stratégiai ellenfelek, hanem partnerek – legalábbis a világpolitika számos színpadán és kérdésében. Amiként az is kétségbevonhatatlan, hogy amennyiben Moszkva megállapodást óhajt, az amerikai alapigényeket ma tudomásul kell vennie. Nem vétózhatja meg, csak befolyásolhatja az új amerikai atomrakétapajzs építését, nem érhette el – mint szerette volna – a leszerelendő amerikai atomtöltetek megsemmisítését, a csökkentés mértéke is az amerikai igényekhez és ütemtervhez igazodik (egy teljes évtized az aláírástól a megvalósulásig).

Alighanem ezzel függ össze, hogy mindkét oldalról csak a jelenlegi – immár sorrendben ötödik – Bush-Putyin találkozó politikai menüjének egyik, bár kétségkívül kiemelt témájaként kezelik az aláírást, amely Moszkva óhaja szerint szerződéses formába önti az elavult fegyverzet-koncepciók (és fölöslegessé vált arzenálok) kölcsönösen kívánatos, bár lassú csökkentését. Mégsem hallható ujjongás, mert az igazi nyugtalanító témák nem a múltból örökölt temérdek, ám meddő atom-harcieszköz kiiktatásával, hanem a jelenben ropogó (vagy éppen titokban előkészített, illetve potenciális) fegyver elnémításával, hatástalanításával kapcsolatosak.

A hidegháború tovatűnésével a félelem egyensúlya megszűnt, de sem a félelem, sem a terror nem iktatódott ki életünkből: sőt, úgy tűnik, az azóta kialakult béke „melegebb”, mint kellene, hol itt, hol ott forrósítják fel, robbantják szét helyi válságok, kiszámíthatatlan terrorvállalkozások. A két szembenálló világ korszakának kényelmetlen, talán mélyebb mozgásokat takaró sajátossága volt, hogy minden ország, kisebb-nagyobb hatalom, mozgalom törekvés besorolódott az egyik vagy a másik oldalon – még az „el nem kötelezettség” harmadik útját is mindegyik fél azzal értékelte, hogy „saját” stratégiájába hogyan illeszthető. Bár terrorista szervezetek akkor is léteztek, a világméretű konfrontáció korában korántsem működhettek szabadon, mert minden terep valahová „tartozott” és a két farkasszemet néző óriás hadigépezet eleve korlátozta a fegyveres szervezkedők mozgását.

A hidegháborúban hatásos nagy katonai szervezetek azonban az elmúlt évtizedben vagy megszűntek, mint a Varsói Szerződés, vagy olyan feladatokkal találták szemben magukat (Balkán, terrorizmus, Közel-Kelet), amelyek megoldására nem volt megfelelő eszközük, struktúrájuk, stratégiájuk. A számbavehető ellenség kikalkulálható, racionális fenyegetéseinek ésszerű elhárítására szolgáltak, viszont a hidegháború utáni korszak új veszélyeiben megszaporodtak az ellenőrízhetetlen, kiszámíthatatlan, megismerhetetlen elemek, amelyek az általában kevésbé ellenőrzött világban váratlan hatásokat idéznek elő.

Elegendő magára szeptember 11-ére utalni, amelynek sokkoló terrorcsapását az az al-Kaida szervezet zúdította az amerikai szuperhatalomra, amelyet a Washington által az afganisztáni szovjet megszállók ellen kiképzett, ám a Szovjetunió összeomlása után gyorsan elfelejtett szélsőséges muzulmán ellenállók hoztak létre. A terror ellen Washington által válaszul megindított, kétségtelenül indokolt, ám minden eddigi háborúnál kevésbé meghatározott hadjárat időtartamát, várható színtereit, eszközeit és következményeit viszont senki sem tudja még felmérni.

A világpolitika olyan aggasztó szereplőit, mint Irak, Észak-Korea vagy Irán, Washington kiszámíthatatlan fenyegetésként értékeli, de ezeket az általa „latornak” minősített államokat nem sorolhatja, mint régen, egy másik szuperhatalom erő- és felelősségi terébe. Így maga próbál alkalmi szövetségeseket nyerni a feltételezett veszély hatástalanítására. A terror elleni háborúban Moszkva váratlan szövetségesként jelentkezett, joggal, hiszen okkal tart Csecsenföld bomlasztó terroristáitól, ám az Irak elleni, Washington által előbb-utóbb elkerülhetetlennek tekintett csapás tekintetében Bush most tapasztalhatja, hogy nemcsak Moszkva vonakodik, de például Berlin is. A Közel-Keleten, ahol Moszkva befolyása minimálisra csökkent, sem Clinton aktivizmusa, sem Bush kezdeti passzivitása, sem késve indult megoldási kísérletei nem voltak alkalmasak az erőszak kiújult ciklusának megfékezésére.

Még veszélyesebb „koktél” alakult ki az indiai szubkontinensen, ahol a titkos szervezetek eddig ellenőrizhetetlennek bizonyult provokációi kiváltották két újdonsült atomhatalom, India és Pakisztán hadseregeinek mozgósítását a régi, Kasmirral kapcsolatos vitában. (Friss atomhatalmak, mivel a nagyhatalmak atomsorompója hatástalannak bizonyult). Az India szerint Pakisztánban támogatott terroristák egyre újabb véres merényleteket követnek el Kasmírban, s ezek egy nagyobb háború gyújtózsinórjává válhatnak – miközben Washingtonnak a terrorizmus elleni küzdelemben Pakisztánra, szubkontinens békéjéért és demokratikus ellensúlyként pedig Indiára egyaránt szüksége lenne, és így próbálja megzabolázni az acsarkodókat, minden lehető segítséget is mozgósítani igyekezve.
Csupa olyan helyzet, amelyhez hasonlóra nemigen volt példa a különben nyomasztó emlékű hidegháborúban. Ma hiába létezik egy hiperhatalom: az új, globalizációs hálóval egybefogott világban nincsenek a korábbiakhoz fogható „egyszerű” megoldások. Nincs két konkrétan szembenálló fenyegető államrendszer, viszont meg sem számolhatóak a fenyegetések, illetve nem is mindig ismerjük őket.

A stratégiai fegyverzetcsökkentési megállapodás moszkvai aláírása persze ilyen körülmények között is jó hír. Egy üdvös és fontos fejlemény a sok aggasztó között. Azt jelentheti, hogy több energia, pénz, lehetőség nyílik, könnyebbé válik az összefogás az új, meleg (sok esetben túlságosan is felforrósodó) helyzetek kezelésére.