A nyugati, német tőke megjelenésével a 1989-es fordulatot követően azonnal megjelent Magyarországon is a „globalizáció”, mely a hagyományos, megszokott életkörülményeket egyik napról a másikra elsöpörte. Ez a folyamat megerősítette a társadalomban az etnikai tendenciákat és magával hozta a nemzeti kultúra felé fordulást.
Az „új megszállók” ellen új „hazafias” kultúrakoncepciók keletkeztek. A fordulat óta a magyar kultúrpolitikára is rányomja bélyegét – a kormányok beállítottságától függően – a nacionalista kultúrafelfogás, melynek alapját a nemzet romantikus ideálja és a etnikai alapú népfelfogás adja. Ez a kulturális nacionalizmus a nép és kultúra földhözkötöttségére épül, miszerint a trianoni békében Magyarországtól elcsatolt területek kulturális értelemben még mindig Magyarországhoz tartoznak, és magyar kisebbségeket (akiket a Szent István X. századi „szent koronája” szimbolizál) mint „magyarságot” máig összefogja e koncepció.
Az antiszemitizmus tehát Magyarországon, (mint máshol is) nem kifejezetten, mint „zsidóellenesség” van jelen, hanem kibővített antropológiai értelemben, „kulturális kódként, vagy „világnézetként” és így, mint egyfajta kulturális álláspont értelmezendő. Az olyan absztrakt fogalmak mögé, mint „liberális”, „kozmopolita”, „univerzalista” stb., a „zsidókat”, vagy a „vélt zsidókat” helyezik, és mindenkit, aki ellentétben áll a „haza” és a „vérünk öntözte szülőföld” mítoszával (a vér és föld mítosza alapján). Aki a kozmopolitizmust, az urbanitást, és az intellektualitást testesítik meg, azt „zsidóként” azonosítják.
Ezek a gondolati struktúrák mindazok ellen irányulnak, akikről feltételezik, hogy kívül helyezkednek az érvényes normákon, pl. a romák és a homoszexuálisok ellen is. Csak így értelmezhető, hogy az antiszemitizmus a mai Magyarországon a nemzeti konzervatív erők számára összetartó erővé vált. Ők amúgy is magukat érzik „a nemzetként”, a „jobboldalként/jobbikként” és az „igazi magyarokként”, akiket a baloldaltól, a „nép ellenségeitől”, a „nem magyaroktól”, az „identitás nélküliektől” „magyargyűlölő hazaárulóktól” mély mentális árok választ el. Ezek számukra projekciós területként szolgálnak, ahová problémáikat, félelmeiket, gondjaikat kivetíthetik, és az önbizalom stabilizálását szolgáló projektjeikben, a válságjelenségek magyarázataként és a felelősség áthárítására felhasználhatnak.
Az 1994 és 1998 között, valamint a 2002 óta kormányzó szociáli-liberális koalíciók nem tudtak és nem tudnak e tendenciával szembehelyezkedni. Először is, mert nem képesek alternatív (demokratikus) kultúrafogalmat ajánlani. Másodszor, mert nyilvánvalóan attól tartanak, hogy még egy „demokratikus értékorientáció” is a cenzúra és ezzel a létező szocializmus hatalmasai közelségének gyanúját ébresztené. Harmadszor, mert lemondtak a kultúra- és médiapolitika alakításáról. (!)
Mivel a kultúrpolitika a létező szocializmusban a „szocialista ember kialakításáért” volt felelős, nem része a helyi haladó politikai vitáknak, inkább mint szitokszó használatos. Ezzel szemben a nemzeti konzervatív jobboldal a kultúrát tág társadalom-politikai értelemben használja, s kultúrpolitikai célkitűzése: „a magyarság védelme”, magában is kirekesztő és ezért nem demokratikus. Mivel egy alaposan átgondolt, „népközeli” és interaktív kultúra- és médiapolitikát űznek, drámaian növekszik befolyásuk a társadalompszichológiai értelemben megosztott országban.
Az itt leírt tendenciák, ha nem is ennyire kifejletten, a többi poszt-kommunista országot is jellemzik, s elsősorban azzal a ténnyel függenek össze, hogy az elmúlt években tőkeerős, mindenekelőtt német és amerikai multinacionális vállalkozások egész iparágakat vásároltak fel, s ez – a helyi civiltársadalom és érdekképviseletek hiányában – vadkapitalista állapotokat teremtett Magyarországon. Ez a közszolgálati média területén ordító következményekkel járt, a konvergencianyomás az elmúlt esztendőkben sohasem látott mértékű minőségromlással járt együtt. Az a folyamat, ahogyan az új tagállamok integrációja lezajlott, a demokratizálódási folyamatokat nem csak nem támogatta, hanem inkább akadályozta, és az integrációt ellenzőknek további érveket szolgáltatott.
Egy félelemre és az erre alapuló „hazafias” kulturális koncepcióra épülő kultúrpolitika mindig kirekesztéshez vezet, sőt újabb és újabb kirekesztést generálva azt automatikussá teszi.
(Az írás eredetije a Kulturpolitische Mitteilungen, Zeitschrift für Kulturpolitik der Kulturpolitischen Gesellschaft e.V. Deutschlands, 111, IV/ 2005, 14-16. olvasható.)
(hagalil.com)
origo.hu
Széteshet Magyar Péter pártja a baloldali politikus botrányos viselkedése miatt?
