Tetszik, nem tetszik, azért még mindig Vlagyimir Zsirinovszkij az orosz politikai élet legszínesebb alakja. Az egymást követő találkozások hatása alatt kókadozó válogatott nemzetközi társaságot gyorsan feldobta, mikor előkerült a liberális demokraták fő választási üzenete, az orosz kérdés taglalása. Zsirinovszkij lassan, kimérten, „ellenzékiként” is a hatalmat dicsérve kezdett, hogy aztán az orosz nacionalizmust érintő kérdések után beinduljon, s meggyomrozza a tisztelt társaságot. Úgy vélte, az oroszok kisemmizettek saját hazájukban, s saját életútját felidézve rámutatott, hogy még inkább hátrányban vannak a posztszovjet térségben. Mint fogalmazott, 18 év után oroszként csomagolnia kellett Kazahsztánból, hogy aztán kétévi grúziai tartózkodással végleg hazataláljon. „Ismerem őket, előttem ne védjék őket!” – figyelmeztetett.
Az orosz politikai élet udvari bohóca a maga keresetlen módján egyre jobban felhergelte magát, s részben a publikumnak játszva, részben választási megfontolásokból egy sor politikailag nem korrekt igazsággal szembesítette a kényszeredetten mosolygó nyugati újságírókat és szakértőket. Az orosz nacionalizmus erősödését firtató kérdésekre a török vendéghez fordult, s arra biztatta, hogy Ankara bombázza csak tovább a kurdokat, Európa úgyis hallgatni fog. „Minket oktatnak, amikor kirobbantották az »arab tavaszt«, Líbiát bombázták, most pedig Irán megtámadására készülnek? Mit csinál Anglia 300 éve, s mit csináltak a németek 1917-ben, mikor fegyverrel támogatták a bolsevikokat?!” – szembesítette a bírálókat a kettős mércével, megjegyezve, hogy ma nem Oroszország, hanem éppen Európa fenyegeti a világ biztonságát. Hangját felemelve felhozta Koszovó példáját, ami azt európaiak támogatása mellett időzített bomba a kontinensen. „S még ezek után mi hallgassunk?” – szögezte a kényszeredetten mosolygóknak a kérdést.
Zsirinovszkij nem állt meg. Tisztában volt vele, hogy tőle ezt várják, s ha már így van, akkor rátesz még egy lapáttal, s ő is jól érzi magát. Felvetette, hogy Moszkvában már csak a lakosság harmada orosz, s bizony nem a zenészek és a művészek érkeztek az orosz fővárosba. „Feldarabolták a Szovjetuniót, aztán mégsem jó nekik otthon” – mosolygott kesernyés haraggal, hozzátéve, hogy a szovjet birodalom azért más volt, mint a többi. „Maguk nem értik, hogy itt nem India, hanem maga Oroszország volt a gyarmat, amely ma is nagyrészt eltartja a térséget. Az orosz nacionalizmus éledése kapcsán figyelmeztetett arra, hogy hetven évig csak szovjet népről lehetett beszélni, s nem kéne csodálkozni azon, hogy most sokan megtalálják az oroszságukat. Hirtelen váltással felidézte, hogy „Londonban a két zsidó, Berezovszkij és Abramovics már perre mentek azon, ki lopott többet, míg az oroszok azon csodálkoznak, hogy miért ilyen szegények”.
Visszatérve a nacionalizmus kérdésére, az immár egyetlen szót sem szóló hallgatóságot figyelmeztette, arra szólította fel, menjenek ki egyszer a szállodájukból, és nézzék meg, hogy milyen is valójában az élet. A tudósító nagyon jól tudta, mire gondol Zsirinovszkij, ám maga is meglepődött, amikor néhány órával e szavak elhangzása után a szálloda felé ballagva fékezett mellette egy autó, amelyből kiugorva egy magát oszétnak és birkózónak nevező férfi a szomszédos utca felől érdeklődött, majd viccesen felajánlotta, felemelve megmondja a súlyát. Egy próbálkozás után azonban visszaült a sportkocsiba, s elhajtott. Pár pillanat múlva egy másik autó fékezett, s a bent ülő férfi az igazolványát mutatva csak annyit kérdezett, hogy megvan-e a pénz s az útlevél. Szerencsére a beköszöntött hideg segített, s a begombolt kabát megvédett a nagyobb kellemetlenségektől. Ám miközben az autó sebesen a kaukázusiak után hajtott, eszembe jutottak Zsirinovszkij szavai. Lehet, hogy az udvari bohócnak igaza van?
