Németországban nem olyan könnyen tűnnek el a pártok, de az FDP jövője valóban aggasztó. A klasszikus liberalizmus a szabadságot egyrészt gazdasági piaci szabadságként, másrészt személyes és politikai szabadságként értelmezi, egy medál két oldalának látja. Ez a logika már a XIX. században sem volt feszültségmentes. Egyre kevesebben vallják, hogy ez a két dimenzió, a gazdasági és a személyes szabadság összefügg, mert az életük valósága nem ezt támasztja alá. Éppen ellenkezőleg, egyre többen az államtól kapják a jövedelmüket, függetlenül saját cselekedeteiktől. A pénzköltést és a befektetést egyre kevesebben értelmezik piaci tevékenységként.
Az FDP egy időre kifejezetten a szabad foglalkozásúak, az ügyvédek, a fogorvosok vagy a gyógyszerészek pártja lett. A szabad foglalkozásúak aránya száz év zsugorodás után ugyan stabilizálódott, de Németország már régen a bérből és fizetésből élők társadalma. Az FDP a politikai valóságban és még inkább az imázsában túlzottan a gazdasághoz közel álló csoportokra figyelt, ahelyett, hogy bővítette volna a támogatóit, és megkérdezte volna, mi lehet az a liberális program, ami szélesebb rétegeket képes megszólítani az identitásuk feladása nélkül.
Kezdetben az FDP nem volt feltétlenül a gazdaság pártja. Sokkal inkább a középtől jobbra állt, az ötvenes és hatvanas években domináns nemzeti irányt képviselt. A nemzeti liberalizmus átalakítása gazdaságivá a hetvenes évek második felében történt, és a csúcspontját 1982-ben érte el.
Nolte szerint részben igaz, hogy a liberálisok legnagyobb konkurensei a Zöldek, mert a belső küzdelmeik ellenére ma már sikerült nekik kifelé a polgári párt látszatát kelteni. Már régóta tudható, hogy a Zöldek szavazói az igazi „jól keresők”. Figyelemre méltó módon sikerült megszólítaniuk és megtartaniuk a diplomás középosztályt, akik a hetvenes években még különböző szociális tiltakozásokon vettek részt. A Zöldek az általános vélekedéssel ellentétben nem ellenségei a gazdaságnak, hanem azt fogyasztói szemszögből figyelik.
