– Mi vonzotta Kínában?
– Nem tudok konkrét okot megfogalmazni. Talán lehet ezt egyfajta sorsszerűségnek tekinteni. Annak idején úgy gondoltam, külföldön szeretnék tanulni, de nem sokat tudtam az országról. Annyi azonban biztos, hogy mióta Kínával kapcsolatba kerültem, az életem 180 fokos fordulatot vett. Ezért is szeretek előadásokat tartani arról, hogy miről szól Kína, a magyar–kínai kapcsolat, és ezért is lettem tagja a Magyar–Kínai Baráti Társaságnak. Amikor egy európai ember Pekingben jár, számára elviselhetetlennek tűnhet a káosz, hiszen hatalmas a tömeg, de a kínai tömeg tud fegyelmezetten viselkedni. Ugyan akár 50 ezren is felmennek egyszerre a kínai nagy falra, az ember mégsem érzi azt, hogy baj lehet. A kínaiak érzékelik, hogy a káoszban hol a rend. Nálunk nem az a baj, hogy káosz van, hanem az emberek türelmetlenek. Például ilyen a közlekedés: Kínában is nyomják a dudát, de nem akarnak felvágni, míg idehaza túl sokat törődünk mások véleményével. Kínában a közösségen van a hangsúly.
– Ennek lehet gyökere a Konfuciustól származó kötelességtudat…
– A kínai társadalom piramisrendszerű – ezt megtalálni a vállalatoknál is –, a benne lévő rácsszerkezet szintesen tagozódik. A maga rácspontján mindenkinek vannak kötelezettségei és jogai is, de a jogok csak akkor élnek, ha a kötelezettségeit teljesíti az illető. A piramisban legfelül álló ember addig élvezheti a jogokat, amíg a kötelezettségeit is teljesíti. Ez egy több évszázad alatt kialakult rendszer, és a kínai ember számára természetes, mélyen beivódott a kultúrába, alapelv. Azt gondolom, hogy egy társadalomban akkor lehet rend, ha az emberek megtanulják ezt a fajta figyelmet. Ehhez nagyon jó alapot ad Konfucius.
– Milyen a kínaiak külföldiekhez való hozzáállása? Ön is speciális helyzetben lehetett szőke hajú, európai diákként Pekingben…
– Akkoriban még nagyon kevés külföldi volt Kínában, és őket nagyon megnézték. A külföldi nőkről azt gondolták, hogy szabados erkölcsűek. Régen a külföldiek felé nem voltak elvárások. Nagyon sokat szerepeltem a tévében, különböző előadásokon, az nem is számított, hogy hogyan beszélek kínaiul. Ma már nem elég az előnyös külső, nem elég, ha valaki szépen beszél kínaiul, kell valami extra: például tudjon énekelni, táncolni vagy festeni. Régen az ötcsillagos szállodába is bemehettem egy edzőcipőben, közben a kínaiaknak útlevéllel bizonyítaniuk kellett, hogy dolguk van az épületben. Tehát saját magukat diszkriminálták. Ez nagy ostobaság volt, és mára már elmúlt. Nem lehet kizárólag abból előnyt élvezni, hogy valaki külföldi.
– Hiszen ott is egyre több a külföldi, és ez már nem számít annyira kuriózumnak…
– Így van, mindenki egy a sok közül, a társadalmat tiszteletben kell tartani, valami értéket kell felmutatni ahhoz, hogy értékesnek tekintsenek.
– Az ország egyúttal nyitottabbá is vált…
– Egyértelműen.
– Hogyan alakult hazánk részéről a Kína-kép?
– Magyarországon kínaival nagy mennyiségben először a nyolcvanas években lehetett találkozni, amikor a két ország között még vízummentesség volt. Akkoriban indult Kínában az úgynevezett nyitás és reform politikája, észrevették, hogy külföldön is lehet üzletelni. Elkezdték kisöpörni a nagy exportraktárakat, főként az exportból visszamaradt árukat hozták ide eladni. Mivel ezek az áruk „mindegy hogy hogyan, csak vigyék” alapon kerültek be az országba, ezért a kínaiak először nagyon rossz képet alakítottak ki magukról. Nagyon sok degradáló dolog is van a nyelvünkben erre vonatkozóan: olcó, pici, kici kínai. A régi tisztelet a klasszikus kínai kultúra iránt egy évtized alatt sárba döngölődött. Mostanában ez kezd visszaalakulni, köszönhetően a médiának is, mert ugyan elég sok egymással ellentétes információt közölnek, de legalább közölnek. Régen alig lehetett olvasni valamit Kínáról. Emellett azok miatt is változik a kép, akik most már hosszú ideje itt élnek, magyar alkalmazottaik vannak, gyárat, üzemet alapítottak. Az ő szűk környezetük nagyon nagyra tartja őket. A kínaiak rettentő nyitottak lettek, mernek büszkék lenni a nemzetükre, küzdenek érte. Jó lenne, ha ez nálunk is kialakulna. Tény, hogy sok alacsony iskolázottságú kínai él nálunk, de valamit tudnak, amit mi nem: ez a valami olyan jelentőségű, mint amit a mi őseink tudtak a hátrafelé nyilazással. Amíg nem tanulunk meg úgy „hátrafelé nyilazni”, mint ők, addig hátrányban vagyunk velük szemben, nem lehet őket lenézni.
– Divat lett a feng shui, az édes-savanyút nagyjából mindenki szereti, de ezen túl mekkora az érdeklődés hazánkban a nyelvük, kultúrájuk iránt?
– Régen az idős korosztály hatalmas érdeklődést mutatott Kína iránt, aztán nem volt semmi. Most a huszonévesek, harmincasok között hatalmas hullámot látok. Megindult valami, és nemcsak a feng shui, hanem minden egyéb kulturális vonatkozás iránt is nagy az érdeklődés. A szülők is belátják, hogy van jövője a kínai nyelv tanulásának.
---- Kódfejtőnek is kellene lenni ----
– Külföldiként mikre kell figyelni, hogy az ember ne kövessen el illetlenséget Kínában?
– Nagyon nagy dologra nem kell gondolni. Azokkal a külföldiekkel szemben, akik nagy mellénnyel odamennek, a kínaiakból kitör a makacsság, és adott esetben nem lehet továbblépni egy tárgyalás során. Ha az ember úgy ad elő információt, véleményt, mintha tanácsot kérne, akkor sokkal hatékonyabb lehet az együttműködés.
– Ha egy delegációt kísér ki, felkészíti őket az apró fogásokra, amelyek segíthetnek nekik?
– Az esetek 90 százalékában nem kérnek tanácsot tőlem, de sokszor segíthetne, ha elmondhatnám, hogy mire kell ügyelni. Például nem lehet hűbelebalázs módjára nekiesni a témának, először csevegni kell. Ez a magyar üzletemberek számára fölösleges körnek tűnhet, de a kínaiaknak nagyon fontos a bizalom kialakításához. Ha többször megyünk ugyanahhoz a céghez tárgyalni, akkor kihagyhatatlan, hogy valami helyi nevezetességet megnézzünk. Ezáltal tudjuk bizonyítani, hogy bennünket érdekel a másik fél, nem csak ideiglenes üzletről van szó. A bizalomépítés mindennek az alapja Kínában. Emellett nagyon fontos, hogy a mondatok között olvasni kell. Nemcsak arra kell koncentrálni, hogy szó szerint mit mond a másik, hanem hogy mi ennek a kontextusa. Nemcsak füllel, hanem lélekkel is kell figyelni. A kínai nyelvben önmagában azt, hogy „nem”, nem mondjuk, mert az sértő a másikra nézve. Azt szerencsés mondani: megfontoljuk, tanulmányozzuk, megnézzük a lehetőségeket. Ez ugyan a magyar fülnek azt jelenti, hogy van némi esély az üzletre, de ha a lelkemmel hallgatok, akkor rájövök, hogy nem sok. Itt van jelentősége a bizalomnak is, hiszen ha kicsi az esély az üzletre, a személyes jó viszonyra, bizalomra még lehet építeni.
– Mintha egy kicsit kódfejtőnek is kellene lenni…
– A sikeres üzletemberekben hatalmas pszichológiai érzék van, és ha elvonatkoztatnak a szokásos magyar beszédüktől, ha figyelmemmel vannak arra, hogy nem Németországban tárgyalnak például, akkor nincsen problémájuk. Szerintem mi, magyarok nagyon jól meg tudjuk értetni magunkat a kínaiakkal, ha visszatérünk ahhoz a gondolkodásmódhoz, amit egy zsákfaluban egy paraszt bácsi magáénak tudhat. Nagyon fontos, hogy megadjuk a tiszteletet a másiknak, hogy ne utasítsunk el mindent azonnal. A másik – ami bennünk, magyarokban régen kialakult, de mintha eltűnőben lenne – a kapcsolati háló. Ezt tanultuk meg a szocialista rendszerben is: te megveszed tőlem a konzervet, én cserébe megcsinálom a csikorgó ajtódat. Szem előtt kell tartani azt is, hogy ha valaki elkerült a pozíciójából, attól még ne felejtsük el, tartsuk vele a kapcsolatot. A kapcsolattartás pedig nem csak annyi, hogy időnként rátelefonálok, hanem több egy picit ennél, például hogy ünnepekkor megemlékezem róla.
– Erről szól a PR…
– Így van, és ezt teljesen hétköznapi szinten űzi az, aki elég okos – a zöldségestől a miniszterhelyettesig –, mert sosem lehet tudni, hogy kinek mire lesz egyszer szüksége. Például ha van egy ismerősöm, akinek libamáj kell, és egy másik, aki azt termel, akkor természetes, hogy összehozom őket. Sosem lehet tudni, hogy ebből mi jön ki, és kettejük között én vagyok a biztosíték, így felelősségem is van.
– Hogyan látnak minket, magyarokat a kínaiak?
– Változóban van a rólunk kialakított képük: régen volt a Soós Imre-féle Ludas Matyi és a Romy Schneider-féle Sissi-film, amelyet ismertek. Közkedvelt humoristájuk volt Chen Pest, akinek édesapja járt Budapesten, és annyira megtetszett neki, hogy fiait a városnév alapján nevezte el Budának és Pestnek. Petőfi Sándor Szabadság, szerelem című költeménye kötelező vers náluk. Régebben egy blokkba tartoztunk, a Rába és a Csepel autó elég sok járművet szállított ki. Voltak kapcsolataink, de most nem nagyon vannak, amelyek formálni tudnák a kínaiak képét. Kicsi az ország, a fiatalok pedig inkább az angolszász nemzetek iránt érdeklődnek. Szerintem azzal tudnánk segíteni, ha több diákunk lenne Kínában, akik tényleg elkötelezettek, nem csak tanulni akarnak, hanem valamit csinálni is.
– Elég komoly versenyhelyzet is van, hiszen nem csak mi figyelünk fokozottan Kínára…
– A világ „gyilkolja egymást” Kína tengerparti szakaszán, és mi kicsik vagyunk, egyedül ezt nem tudjuk megoldani, ezért kifejezetten jó, hogy a visegrádi négyekkel próbálkozunk. Talán régióként többet lehet tenni, mint egy kis országként. A múltunkból még lehetne mit kihozni, de mindennek anyagi vonzata van, és ez komoly korlátot jelent.
– Mi az, ami a múltunkból nekik érdekes lehet?
– A szabadságharcos, állandóan küzdő romantikus lelkivilág, ami Petőfi időszakából ismert. Turisztikai szempontból a termálfürdőink is vonzók lehetnek, ez egy egyedülálló kincs.
