„Műkereskedőnek lenni ma kétségkívül és egyértelműen vulgáris dolog” – ezzel a mondattal indítja dühös cikkét a legismertebb brit műgyűjtő és -kereskedő. A „sportot” ma az „igénytelenség, a hedge-fund menedzserek, az Eurotrash, a trendi oligarchák és olajgarchák” és a „csillagászati önértékeléssel rendelkező” kereskedők irányítják. Ezek az emberek valójában nem is élvezik a művészetet, a kiállításokat – véli Saatchi –, csupán a dicsőséget keresik, amit egy figyelemfelkeltő áron vásárolt festmény kiakasztása jelent a legújabb szuperjacht falára.
A kereskedők pedig épp ezért „misztikus hatalommal” bírnak a milliárdosok felett. Az ízlést nem lehet pénzért megvásárolni, a gazdagok azonban pontosan ezt képesek elérni a „hozzáértők” segítségével: kifinomultnak, ízlésesnek és mindenekelőtt divatosnak látszhatnak „fájdalmasan zseniális mestermunkákkal körülvéve”. Mindezek ellenére a „legtöbb ember a művészvilágban képtelen megkülönböztetni a jó művészt a rossztól” – magyarázza a szakértő. Hiányzik a „látás”, mely nélkülözhetetlen egy kiállítás megszervezéséhez – a kurátorok épp ezért nyúlnak olyan gyakran a video- és fotoinstallációk eszközéhez –, „bizonytalan és rövidlátó társaik” pedig vidáman tapsolnak a mutatványhoz.
Saatchi szerint a kritikusok csak a kijelölt kiállításokra járnak, de a „szakértők”, a kereskedők sem jobbak. Csak „bratyizni” járnak ezekre az eseményekre, hogy aztán többé vissza se térjenek – később mégis nagy szavakkal ecsetelik a kiállítás erényeit és hátrányait, és valóban el is hiszik, hogy „látták” a festményeket. A gyűjtő arról beszél, nem akar elitistának tűnni, és nem hiszi azt, hogy a művészet élvezete csupán egy szűk kör kiváltsága – a jelenlegi modern világgal az a baj, hogy már korántsem az élvezetről szól.
The Guardian (guardian.co.uk)
