Fura mód nem igazán van hírértéke, hogy Nicolas Sarkozy hivatalosan még csak most jelentette be indulását a francia elnökválasztási versengésben, ugyanis a kampányt már hónapok óta folytatja. Szakértők szerint ennek volt része az októberi örményországi elnöki látogatás is, valamint annak a – népirtások tagadását szankcionáló – törvényjavaslatnak a hatalomtechnikai felhasználása, ami még az ősszel született meg, és amire január végén a francia felsőházként működő szenátus is rábólintott. A törvény kapcsán a Magyar Külügyi Intézet által szervezett minikonferencia arra igyekezett rávilágítani, hogy miként lavíroz a baloldal által „nyomatott” ügyben Sarkozy, mit okoz ez a francia–török viszonyban, illetve hogyan áll hozzá a bizony megtörtént örmény népirtás ügyéhez az ankarai külügy.
– A szenátus által elfogadott, mindössze két passzusból álló törvény furcsa módon igen rövid és zavaros – szögezte le a kezdetek kezdetén Hoffmann Tamás nemzetközi jogász, a Corvinus tanára, külön kiemelve, hogy voltaképp egy szó sincsen az örményekről a népirtás tagadását büntető törvényjavaslat szövegében, mégis egyértelmű, hogy emiatt született (a belpolitikai célokról később), ugyanis például a holokauszttagadás tiltásáról már egyéb módon rendelkezik előírás. Hoffmann igen problematikusnak nevezte, hogy a népirtás fogalmát csak évtizedekkel 1915, tehát az örmény genocídium után vezették be a nemzetközi jogba (1948), a visszamenőleges alkalmazás pedig nemcsak a jogtörténelmi hagyományok miatt lenne problematikus, hanem amiatt is, hogy egy esetleges eljárás során már nem lehetne megtalálni sem az áldozatokat, sem a túlélőket, sem a hozzátartozókat, sem a tetteseket, azon egyszerű oknál fogva, hogy nincsenek életben.
Hoffmann Tamás összességében nem tartja szerencsésnek, hogy jelen normákat a régmúlt eseményeire visszavetítsék, hiszen akár száz éve is teljesen más volt a nemzetközi környezet, s nehezen lehetne meghúzni a határt, amikorra visszanyúlhasson az időben, elég szerinte csak a gyarmatosítás századai során folytatott kegyetlenkedésekre gondolni.
– A törvény sokkal inkább belpolitikai kérdés – vette át a szót Fejérdy Gergely, a külügyi intézet főmunkatársa, aki az MNO-n a közelmúltban már beszélt a törvény francia belpolitikai szerepéről, ezúttal bővebben, érzékletesebben is szólt arról, hogyan s miként vitték keresztül a francia baloldal által egyre hangosabban erőltetett ügyet. – December 22-én az alsóház, január 23-án a szenátus szavazott róla. Az alsóházban figyelemre méltó, hogy az 577 képviselőből mindössze 55 volt jelen a döntéshozatalkor, s ezt követően sürgősséggel vitték is a felsőházba – ecsetelte Fejérdy. Látható tehát, hogy az elsöprő többség távol maradt a szavazáskor. (Politikai nyalánkságnak számít, hogy a szavazás pontos részleteit nem töltötték fel a világhálóra, ez gyakorlatilag még nem fordult elő...)
Sarkozy még ezt is beáldozza
Az ötödik francia köztársaság alkotmánya mindazonáltal lehetővé teszi, hogy alaptörvényi kontroll alá vegyék ezt a rendelkezést is, mint bármely másikat. No, itt jön a képbe Nicolas Sarkozy, aki maga is kérhetett volna törvényi kontrollt, de nem tette – természetesen, mivel éles hangon állt ki a törvény védelmében, korábban többször is. A kontrollnak van egy másik alkotmányos lehetősége is, mégpedig az, hogy 60 alsó- vagy felsőházi képviselő kérje egy héten belül – ez a forgatókönyv valósult meg, január 31-én 77 szenátor és 65 képviselő konkrét mondatokra kért ellenőrzést. A Fillon-kormányzat – mint Fejérdy szemlélteti – élhetett volna azzal a lehetőséggel, hogy az alkotmánytanács sürgősséggel döntsön a törvénnyel szembeni kifogásokról, de ezt sem tette, és Sarkozy – élve a jogi lehetőséggel – a maga szempontjából ügyesen taktikázva szépen megvárta, amíg az egyébként reményei szerint szavazatokat hozó törvény kritikusai előbújnak. A törvény kihirdetése államfőként úgyis az ő reszortja.
Van némi kockázat is a kontroll kapcsán, ugyanis ha az alkotmánytanács bármilyen ok miatt „elkaszálja” a népirtástagadók büntetéséről szóló törvényt, az kihatással volna a korábbi, holokauszttal kapcsolatos, hasonló jogszabályra is, de Fejérdy Gergely szerint ezt az egy-két éves kellemetlenséget Sarkozy simán beáldozza, ha közben otthon megnyeri az elnökválasztást.
Lapozzon tovább!
---- Oldal címe ----
A szakember felidézte, hogy noha 1918-ban mindössze alig négyezer örmény élt Franciaországban, a húszas évektől, amikor a franciák súlyos munkaerőhiánnyal küzdöttek, „mandátumterületeikről” – Szíria, Libanon – ennek a létszámnak a sokszorosa jött „örményből”. – 1965-ben hallunk először nyíltan a franciaországi örményekről, amikor a párizsi Champs-Élysées-n már 15 ezer örmény vonul fel, de a hatalom ekkorra már nem nézte olyan jó szemmel jelenlétüket, egyrészt, mert az örmény kisebbség igen jó kapcsolatokat ápolt a francia kommunistákkal, másrészt '73-ban egy terroristacsoport merényletet követett el a török követ ellen – helyezte történelmi távlatokba az örmények franciaországi „recepcióját” Fejérdy, elmondva még, hogy az enyhülést örményügyben Francois Mitterrand 1981-ben kezdődő elnöki ciklusa jelentette. Ez azért fontos, mert a mostani elnökválasztás baloldali elnökjelöltje, Francois Hollande éppen őt tartja politikai példaképének – könnyen is tette, hiszen ha politikai hasznot akar húzni az örmények elleni népirtásból, illetve a törvényből, olyan etalont kellett találnia, aki hangsúlyosan kezelte az örmény kérdést, Mitterrand óta ráadásul nagy a csend az ügyben.
A francia–török kapcsolatokra a közelmúltig nem is volt kiemelt hatással az örmények egyre növekvő számú jelenléte frankhonban, leszámítva egy-két hadászati beszállítás elmaradását, sőt maga Sarkozy korábban ígéretet tett arra, hogy amíg ő az elnök, a törökök „lelki békéjéért” nem játszik az örmény kártyával. Azért csak a közelmúltig, mert Sarkozy a közelmúltban – októberben – Örményországban járt, ahol elejtette, hogy jó volna, ha Örményország belekezdene a múltbéli események feldolgozásába.
Akármi is lesz a hatályba még nem lépett törvény vége, az alkotmányos kontrollhoz kellenek Sarkozy emberei is – az elnök tehát valószínűleg már jól tudja, mi lesz a játszma vége, aminek során elemzők szerint szélsőjobbos voksokra vadászik, valamint elérheti a baloldali jelölt sarokba szorítását, ha sikerül saját gyermekeként interpretálnia a népirtástagadás büntetéséről szóló törvényt.
Dobrovits Mihály turkológus még Hoffmann szavaira reagált annyiban, hogy valóban irreális volna régmúlt korok eseményeit a ma parlamentjei elé vinni; példaként azt említette, hogy Rómában sem hánytorgatja fel ma senki Karthágó lerombolását. Viszont úgy látja, hogy a mostani talán még egy utolsó pillanat, amikor földbirtok-, illetve tőkeviszonyokat megmozgathat a törvény.
– Ne feledjük, az örmény egy nagyon jól szituált kisebbsége volt az Oszmán Birodalomnak, alkotmánya és autonómiája volt. A feszültségek a törökökkel akkor kezdődtek, amikor az örményeket elkezdték orosz, francia, amerikai részről nagyon támogatni, és szabadcsapataik tevékenykedtek az orosz hadseregben. A törökök jelzésértékkel először még „csak” kitelepítéseket hajtottak végre, kurdokat költöztetve az örmények helyére, akkor még szó sem volt népirtásról – rajzolta tovább a képet a Szegedi Tudományegyetem és az MTA professzora. Hogy az örmények százezreinek szisztematikus leölését (1915) utólag hogyan kezelte Törökország, arra azt mondta, különösen a területi kérdéseket 1923-ban rendező lausanne-i béke után kezdtek tagadni, egyszerűen azt mondták, ők nem bántottak senkit, egy hajszála sem görbült az örményeknek, legfeljebb maguktól elmentek, akik el akartak.
Volt egyszer egy Mohács
A professzor szerint igazi identitásválságot okoz Törökország külpolitikájának Örményország puszta léte is, ugyanis az felszínre hozta a régmúlt idők kérdőjeleit is, tudniillik még Mohácsot is átmagyarázzák, egyesek talán azt is megkérdőjelezik, hogy a törökök ott voltak, illetve hogy a magyarok csatában vettek volna részt – elintézik talán annyival, hogy ott mindenért a Habsburgok voltak a felelősök. Úgy látja, a mai napig teljesen kiszámíthatatlan a török külpolitika, amin talán még Allah sem tud kiigazodni.
Annak kapcsán, hogy a franciák célja mi lehetett a törvénnyel, úgy nyilatkozott, talán ki akarták ugrasztani a nyulat a bokorból Ankarában, ott pedig már csak azért is meg vannak lőve, mert az egyik legnagyobb befektető a kis-ázsiai országban a Renault.
