A napokban ugyanakkor már egy érezhetően konstruktívabb üzenetet vitt az orosz fővárosba Thomas Danilon, az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, amelyet John Kerry és Szergej Lavrov külügyminiszterek találkozója előtt kedvezően fogadtak Moszkvában. Ezek után júniusi találkozóján némi késéssel, de immár talán a két államfő is megkezdheti az újrakezdés újrakezdését. Ennek esélyeiről, s az orosz külpolitika prioritásairól beszélgettünk Szergej Mihejev elemzővel, a moszkvai Politikai Konjunktúra Központjának igazgatójával.
– Az utóbbi hónapokban egymást érik a nyugati elemzések a Putyin-rendszer szigorodásáról, az orosz külpolitika karcosabbá válásáról. Ön is érzékeli, hogy Oroszország körül mintha lehűlt volna a levegő?
– Nézze, a szovjet korszaktól alapvetően megkülönbözteti a mai külpolitikai irányvonalat, hogy nem konfrontatív. Egyértelmű célja, hogy fenntartsa a normális viszonyt a Nyugattal. Csupán ahhoz ragaszkodik, hogy ez a viszony egyenlő partnerek kapcsolata legyen. Az Egyesült Államok azonban ebben nem partner. A hidegháború győzteseként elvárja, hogy Moszkva legyőzöttként viszonyuljon hozzá. A világ azonban megváltozott, Washington ugyan a legerősebb hatalom, de nem az egyetlen. A világ többpólusú, s ezzel a realitással mindenkinek meg kell békélnie. Még az egykori győztesnek is.
– Mindezek fényében akkor már nem is érdemes a „reset” vagy „perezagruzka” újrakezdésének esélyeit firtatni. Milyen perspektívát lát az orosz–amerikai kapcsolatok fejlődésében?
– Én úgy gondolom, hogy eleve nem beszélhettünk semmiféle újrakezdésről, a kapcsolatok felmelegedéséről. Nézzük csak meg, mi is történt a 90-es években! Oroszország sorra adta fel nemzetközi pozícióit, mire Amerika dicsérően megsimogatta a buksiját. Ezt érezték sokan enyhülésnek, a viszony felmelegedésének. Amikor azonban Oroszország úgymond felemelte a fejét, s azt mondta, elég e folyamatos visszaszorulásból, megváltozott a hangnem. Természetesen, mert szó sem volt itt egyenlő partnerek párbeszédről, csak pozícióvesztésről, a győztes és a legyőzött viszonyáról. Ezért aztán ahogy a kapcsolatok felmelegedéséről, úgy lehűléséről sem beszélhetünk. Mindenki megértette, hogy Oroszországnak és Amerikának is megvannak a saját érdekei.
– Akkor hová tegyük a Barack Obama első ciklusában tapasztalt közeledést?
– Én ezt nem nevezném újrakezdésnek. Ez a hangnemváltás mindössze a két elnök személyes politikájának része volt, s nem több. Obama elemi érdeke volt az Egyesült Államok fiatalabb Bush alatt megromlott imázsának helyreállítása, míg Dmitrij Medvegyev igazolni akarta, hogy legalább a külpolitikában képes valamit felmutatni. Ami pedig a konkrét eredményt, a leszerelési megállapodást illeti, azt hosszan és sokan készítették elő, s kedvező nemzetközi fogadtatása ellenére is sok kérdést vet fel.
– Mi jöhet most?
– Oroszország nem ellenérdekelt a kapcsolatok felmelegítésében, de az eddigi tapasztalatok alapján sajnos ez mindig azt jelentette, hogy teljesítenünk kell az Egyesült Államok feltételeit.
– Jelen pillanatban például ezt a célt szolgálja az úgynevezett Magnyitszkij-lista, amely az emberi jogok megsértésére hivatkozva tiltja az ügyvád haláláért állítólag felelős hivatalnokok beutazását az Egyesült Államokba. Most ne menjünk bele abba, hogy mit művelt a 90-es évek Oroszországában a Szergej Magnyitszkijt is alkalmazó Hermitage Capital, s az is egyértelmű, hogy a börtönbeli halálában vétkesek sem felmenthetők, ám miért lett ebből politikai ügy?
– A politikai botránnyal egyrészt sikerült elterelni a figyelmet az ugyancsak kétes pénzügyi machinációkról, másrészt ráérzett az ebben rejlő lehetőségekre az amerikai diplomácia is. Ez az ügy ugyanis a nyomásgyakorlásra kényelmes eszköz. Ha csak annyit elérnek vele, hogy Oroszország folyamatos magyarázkodásra kényszerül, már megérte. Komoly kért sem ez, sem az orosz ellenlista nem tud okozni, ám adott esetben mindig előhúzható.
– Nem választhatók el nagyon a kétoldalú viszony alakulásától a nem kormányzati szervezetekről vagy a külföldi ügynökökről hozott, Washington által is erősen bírált orosz törvények, mint ahogy a vezető orosz tisztségviselőknek a külföldi számlák vezetését megtiltó sem
– Az orosz csinovnyikokat egyáltalán nem kell sajnálni, de kiterjesztetten e törvények valójában természetes önvédelmi reflexként értelmezhetők. Nincs ebben semmilyen ideológia, csupán az, hogy mindenki védi a saját érdekeit. A Nyugat, Amerikával az élen megpróbál beavatkozni az orosz belső folyamatokba, míg Moszkva ezt megpróbálja megakadályozni. Védekezik. S mikor azt látjuk, hogy 650 különböző szervezet kap külföldről támogatást, akkor ez a színes forradalmak vagy az arab tavasz tapasztalatai alapján természetes ellenreakció. Persze, a külföldi ügynök szónak nálunk erőteljes negatív felhangja van, szó sincs azonban itt az autoritarizmus erősödéséről, az orosz állam azonban egyszerűen ellenőrzése alatt kívánja tartani a folyamatokat.
– S miként hathat ebben a helyzetben a kapcsolatok alakulására a bostoni tragédia, amelyért két csecsen fiatalember a felelős?
– Ők már Amerikában kaptak menedéket, így Washingtonnak nincs mit felrónia a merénylet kapcsán Oroszországnak. Sőt, a történtek éppen Moszkva logikáját erősítik, hiszen Oroszország nemegyszer bírálta Amerikát, amiért szövetségesein és különböző szervezeteket keresztül támogatja a kaukázusi szeparatizmust és az iszlám radikalizmust. Idáig geopolitikai okokból szemet hunytak e szélsőségesség felett, s magukra húzták a problémát. különösebb közeledés a történtek miatt nem várható, hiszen a szolgálatok így is együttműködnek-e kérdésben, de rosszabb biztosan nem lesz emiatt a viszony.
– Akkor miként határozhatjuk meg a jelenlegi orosz–amerikai viszonyt? Retorikai csörtéktől kísért szembenállás vagy partnerség?
– Milyen partnerség az, amelyben mindig csak az egyik felet kötelezik valamire?! Ezért aztán reálisabbnak tartott a status quo fennmaradását. S nincs ebben semmi rossz, hiszen mindkét félnek megvannak a saját érdekei, s ezzel tisztában is vannak, ami mindig jó tárgyalási alap. Egyik oldal sem fogja engedni, hogy a másik a szuverenitását sértve beavatkozzon a politikájába, s ebbe bele van kódolva a konfliktus. S hogy ezt hogyan nevezzük? Inkább hideg békének, mint hidegháborúnak.
