Egyre-másra tűnnek fel a világhálón azok a hangok, amelyek magyarázni próbálják a bostoni maratonon robbantó csecsen testvérpár motivációját. Dzsohar és Tamerlan Carnajev egy konyhai kuktákba, golyóscsapágyakat és repeszeket helyezett el, majd az emberek sűrűjében szétszórta a detonáció, leszakítva karokat, lábakat, kioltva emberéleteket. Édesanyjuk a CNN-nek magába roskadva ecsetelte, mennyire sokkolta őt fiai tette, ugyanis soha nem feltételezte volna róluk, hogy képesek ilyen borzalomra. Időközben persze az orosz lapok is megszellőztetik azokat az információkat, amelyek állampolgáraik létét fenyegető kaukázusi kiképzésről, ideológiai szemináriumokról szólnak. Mindez a lényegen nem változtat: a terrorizmusnak olyan válfaja csapott le az Egyesült Államokra, amilyenre az elmúlt években már többször is volt példa, mégsem kapott elég nagy visszhangot.
„A Carnajev testvérpár esete az önradikalizáció ékes példája, melynek lényege, hogy nem egy szélsőséges szervezet képzi ki és küldi a halálba az arra vállalkozókat, hanem a radikális szemléletűek maguk készülnek fel a merényletre, és hajtják végre – magyarázza a külügyi intézet kutatója, Wagner Péter. Ugyan döntő többségében muzulmánok követik el ezeket a cselekményeket, de a legfontosabb nem a vallási indíttatás, hanem, hogy az illető mentálisan elég instabil, gyökértelen-e ahhoz, hogy vállalkozzon egy ilyen robbantásra. A csecsen testvérek mintegy 10 éve éltek az Egyesült Államokban, Tamerlan már állampolgárságot is kapott, sőt amerikai felesége volt. Munkája, kitörési lehetősége azonban vajmi kevés, így fordulhatott elő, hogy egyes feltételezések szerint örmény ismerőse révén, mások szerint dagesztáni látogatásai során egyre inkább elmélyedt a muszlim vallásban. Először ő vált megszállottá, később már felesége is fejkendőt öltött, a bostoni robbantásokat pedig már öccsével hajtotta végre.
Ahogy az MKI politikai iszlámmal és terrorizmussal foglalkozó munkatársa is megjegyzi, a szeptember 11-ei merénylettel a dzsihádisták bebizonyították, hogy képesek komoly csapást mérni az USA-ra. Ezt követően az Észak-Afrikában, Jemenben, Irakban megalakuló al-Kaida szárnyak még végre tudtak hajtani klasszikus terrorcselekményeket (Madrid 2004, London 2005), az Egyesült Államok és a nyugat-európai országok azonban ezután olyan komoly ellenintézkedéseket tettek, melyek ellehetetlenítették a hasonló akciókat nyugaton.
Az ellenlépésre a radikális szervezetek hamarabb reagáltak, mint azt sokan gondolták volna. A dzsihádisták új taktikához folyamodtak: nem beküldenek embereket a célországokba, hanem újságok hasábjain keresztül, internetes fórumokon, chat-szobákban és a Youtube-on keresztül próbálják radikalizálni az erre hajlandó helyieket. Az imámok az európai terrorista utánpótlást keresve angol, német és francia nyelven „térítenek”, így a potenciálisan elérhető bevándorlók létszáma milliókra tehető. Elsősorban olyan emberekre „vadásznak”, akik nincsenek megelégedve a sorsukkal, nincs családjuk, barátaik, ezáltal könnyen behálózhatók.
Tamerlan Carnajev esetében még a félig amerikai család sem jelentett elég visszahúzó erőt. Példája nem egyedi. Nem is olyan régen egy koszovói albán férfi lőtt rá amerikai katonákra a frankfurti reptéren, majd a tárgyaláson arra hivatkozott, hogy sajnálja tettét és nem érti, hogy radikalizálódhatott ennyire. Nidal Malik Hasszán egyiptomi származású amerikai őrnagy hasonló okokból indult vadászatra néhány éve az egyesült államokbeli Fort Hood-i támaszponton. 18 embert mészárolt le. A 2005-ös londoni metró- és buszrobbantás végrehajtói pakisztáni gyökerű britek voltak, akik ugyanazon dzsihádista szubkultúra részének érezték magukat, mint a bostoni robbantók.
Van-e száz százalékos biztonság? Nincs! – válaszolja meg saját kérdését Wagner Péter. Ezt azonban egyetlen állam sem fogja beismerni, hiszen senki sem kívánja rettegésben tartani állampolgárait. A dzsihádisták szempontjából a bostoni merénylet hatalmas eredménynek számít, jó hír azonban, hogy az újfajta, önradikalizálódáson alapuló terror egyelőre nem túl hatásos, a halálos áldozatok száma szerencsére meg sem közelíti egy-egy komolyabb al-Káida-robbantás végeredményét. Persze, ahogy Wagner is megjegyzi: egy áldozat is túl sok.
