Az olajban és gázban gazdag Kaszpi-régió mindig is fontos volt a nagyhatalmak számára, s több jelből ítélve előrevetíthető, hogy a közeljövőben az eurázsiai feszültségek növekedésének egyik gócpontjává válik. Mint Szergej Mihejev, a Kaszpi Együttműködés Intézetének főigazgatója rámutatott, a helyzetet eleve meghatározza, hogy a világviszonylatban is komolynak nevezhető szénhidrogén-tartalékok miatt az átlagnál is több geopolitikai szereplő érdekei ütköznek a térségben. A legnagyobb hatással a Kaszpi-tenger körül zajló eseményekre hosszú ideig Oroszország volt, ám az utóbbi időben látványosan aktivizálódott a régiót stratégiai érdekeik kiemelt területévé tevő, s Moszkva geopolitikai befolyását egyértelműen visszaszorítani kívánó Egyesült Államok és az Európai Unió. Rajtuk kívül mind erőteljesebben hallatja a hangját Kína is, s akkor még nem beszéltünk a régió jövőjére egyre inkább hatni kívánó olyan regionális tényezőkről, mint Irán, Kazahsztán, Törökország vagy Azerbajdzsán. Ezt a ma még fennálló geopolitikai egyensúlyt boríthatja fel a NATO 2014 végére tervezett kivonulása Afganisztánból. Az ezt követő helyzet, s a csapatkivonás mikéntje ugyanis egyaránt nagy hatással lehetnek az egész Közel- és Közép-Kelet, benne a Dél-Kaukázust és Közép-Ázsiát elválasztó Kaszpi-tenger környezetére.
A jelen lévő mintegy negyven térségbeli elemzőt leginkább magának Afganisztánnak a jövőbeli biztonsága, s annak a régióra gyakorolt hatása aggasztotta. Mint egyöntetűen hangsúlyozták, a Közép-Kelettől távoli, így rá közvetlen biztonsági fenyegetést nem jelentő Egyesült Államokat ugyan láthatóan kevéssé érdekli, mit hagy maga után, a régió destabilizálódása azonban egyáltalán nem érdeke az itt élőknek. Kamil Szalimov, a bakui állami egyetem kriminalisztikai tanszékének vezetője számokkal és adatokkal alátámasztva bizonyította, milyen veszélyt rejt, ha Afganisztánt magára hagyják. „Ki fizeti például azt az évi mintegy kétmilliárd dollárt, amely jelenleg a narkóbevételekből származik? S ha jön is támogatás, az eljut-e a kormányhoz, vagy mint eddig, felfalja a korrupció?” – tette fel a kérdést, megjegyezve, hogy az afgánok többségének élete a 150 ezer hektáron termesztett ópiumra alapul, s az itt megtermelt, s 95 százalékban külföldön eladott kábítószer áldozatainak száma milliós nagyságrendű.
A bizonytalanságot persze nemcsak a kábítószer-kereskedelem feltehető aktivizálódása, de ezzel együtt a migráció és a szélsőséges iszlám eszmék „exportja” is növeli. Az orosz diplomata, Dmitrij Rjurikov e gondolatot vitte tovább, amikor felelőtlenségnek nevezte, ahogy Amerika eldobja Afganisztánt, és költői kérdésként felvetette, vajon kinek állhat az érdekében az ezt követő irányított káosz? Egyetértve e veszélyek felvázolásával, Eduard Poletajev, az Izvesztyija-Kazahsztán főszerkesztője a helyzet kiéleződésének megelőzésében a posztszovjet államok többségét egyesítő Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (ODKB) jövőbeli szerepét emelte ki, hozzátéve, hogy a régió biztonságának szavatolásából immár kihagyhatatlan Kína és a Sanghaji Együttműködés Szervezete. Mindezek kapcsán Dzsahangir Karami, a teheráni egyetem professzora a Kaszpi-térséget érintő új veszélyek között a terrorizmust, a szélsőséges erők előretörését, a szeparatizmust, valamint a nyugati expanziót nevezte meg.
Az amerikai befolyás erőteljes megnövekedését ugyan több előadó is eltúlzottnak nevezte, abban viszont a legtöbben egyetértettek, hogy ez az aktivitás messze nem csupán a különböző vezetékek körül, hanem a katonai jelenlétben is megnyilvánul. Ahogy Szergej Mihejev fogalmazott, jó példa erre a kirgiz főváros repülőterén lévő manaszi bázis, amelyet nem kis eufemizmussal szoktak nevezni tranzitállomásnak vagy a kirgiz népet segítő központnak, valójában azonban az amerikai légierő bázisa, ahonnan messze nem humanitárius megfontolásból folyik a régió elektronikus figyelése, és innen irányítják a felderítését is. „Az a látható törekvés, hogy a kivonulás ürügyén a térségben erősödjön az amerikai katonai befolyás, felboríthatja az amúgy is kényes geopolitikai egyensúlyt” – szögezte le az elemző.
Andrej Csebotarjov kazah politológus, visszadobva Moszkvának a labdát, azt vetette fel, hogy az uljanovszki átrakodóközponttal Oroszország precedenst teremtett, s az ilyen kérdésekben a jövőben egyeztetniük kellene a térség országainak. Mint megjegyezte, hogy hasonló, a kivonulást segítő központ, lényegében azonban katonai bázis létesítését tervezik a kazahsztáni kikötőben, Aktauban is. Feltehetően Üzbegisztán sem véletlenül lépett ki az ODKB-ból, s fordult az Egyesült Államok felé, így aztán aligha lepődhetnénk meg, ha Közép-Ázsia legnagyobb amerikai bázisává válna. S ha ehhez hozzávesszük a már említett kirgizisztáni bázist, s ha a kivonulást logisztikailag segítendő, megvalósul a tádzsikisztáni is, akkor egyértelműsíthetjük a nagyhatalmak közötti erőegyensúly elbillenését, ami logikus módon a már amúgy is erőteljesen militarizált régión belüli fegyverkezés további erősödéséhez vezet, amelyből a térség országai sem maradnak ki.
Az afganisztáni kivonulás azonban nem csupán északi irányban zajlik majd. Az oroszországi Uljanovszkon és Üzbegisztánon kívül ez az említett kazahsztáni kikötőn keresztül a Kaszpi-tengeren át folyhat Azerbajdzsánon és Törökországon keresztül, s szóba jönnek olyan közel-keleti országok is, mint Jordánia vagy az emirátusok. A térségen kívüli erők befolyásának növekedésével azonban mind gazdasági-energetikai, mind pedig katonai téren számolni kell, amely valóban nemcsak az infrastruktúra már most látható fejlődésével jár, de a térség országai és az itt érintett hatalmak közötti egyensúlyt is veszélyezteti.
S bár a legtöbb szó a biztonsági kihívásokról Afganisztán kapcsán esett, a térséget továbbra is rendkívüli módon nyugtalanítja az Irán körüli bizonytalanság. Annak ellenére, hogy a legtöbb szakértő jelenleg egyértelműen nem számol katonai beavatkozással. A már említett teheráni professzor, Dzsahangir Karami szerint például az Egyesült Államoknak inkább szüksége lehet Iránra térségbeli befolyásának megőrzésében, mint arra, hogy meggyengítse. Egy ilyen akció természetes módon háborús zónává tenné a régiót, hiszen Iránon kívül a jelenleg formálódó szerződéseket nézve például közvetlenül érintett lehetne Azerbajdzsán és Grúzia is.
A Kaszpi-tenger jogi státuszának húsz éve rendezetlen kérdése sem választható el a régió körül folyó geopolitikai vetélkedéstől, amelyet csak tetéz a Kaszpi-tenger déli medencéjében lévő három ország vitája a felosztás kérdésében. A nyugati befolyás további erősödésében nem érdekelt Oroszországnak és Iránnak érezhetően megfelel a jelenlegi status quo, hiszen megegyezés híján aligha fognak neki komoly cégek a transzkaszpi vezeték építésének. E két ország kiáll amellett, hogy a Kaszpi beltenger, így csak az összes érintett fél jóváhagyásával indulhat bármilyen, a környezetvédelmet és a hajózást is érintő beruházás. A két ellenérdekelt, Azerbajdzsán és Türkmenisztán a többiek nélkül is belevágna a vezeték lefektetésébe, Iránnal kiegészülve azonban hárman még a tengeri határokban sem állapodtak meg. Egyfelől ott van tehát az európai energiafüggőséget és a térségbeli orosz befolyást csökkenteni hivatott nyugati akarat, másrészt a rengeteg nyitott kérdés, amely közben azért nem akadályozza az öt országot abban, hogy együttműködjenek a kábítószerfronton vagy az iszlám radikalizmus erősödésének megtörésében. Megvannak a közös érdekek gazdasági téren is, ám itt ezeket erőteljesen gyengíti az ötök közötti konkurencia.
Abban is megegyeznek, hogy meg kell őrizni a térség biztonságát. Abban azonban már ütköznek az érdekek s a vélemények, hogy a vitás kérdések kizárólag egymás közt megoldhatók-e, s a jelenlegi, ugyan törékeny stabilitás és a jövőbeli fejlődés mennyire alapozható külső hatalmak bevonására és támogatására. Így aztán a természetes módon erősödő, s jelenleg is látható biztonsági kihívások, valamint a nem szűnő nagyhatalmi versengés tükrében aligha borítékolható, hogy a Kaszpi-tenger környéke a jövőben a csend és a nyugalom régiója lesz. S akkor még nem beszéltünk arról, hogy e szubrégió három országában is ugyanaz a vezető irányít immár húsz éve, s a közelgő utódlás megoldatlansága időlegesen mindenképpen gyengítheti Üzbegisztán, Tádzsikisztán és Kazahsztán belső stabilitását.
