– Megmondom őszintén, nem irigylem. A külügyminisztérium uniós kétoldalú kapcsolatokért, sajtóért és kulturális diplomáciáért felelős tisztviselőjeként az utóbbi időben szinte csak nehéz tárgyalásai lehettek. Bécsben minden bizonnyal kemény kérdésekkel fogadják, Berlinben jobb esetben értetlenkedve, s még a baráti Varsó kormányköreiben is óvatosak Magyarországgal kapcsolatosan. Akad azért olyan hely, ahová jó érzésekkel utazik?
– Mindenekelőtt szögezzük le, az ember nem azért választja a külügyi pályát, mert kéjutazásokra készül. S bár patetikusan hangzik, de nem véletlenül hívják ezt a tevékenységet diplomáciai szolgálatnak. Ennek a munkának van könnyebb és nehezebb terepe is. A dologhoz persze az is hozzátartozik, hogy a sors az utóbbi évtizedekben kissé azért elkényeztetett minket. Magyarországot a rendszerváltás előtt is sikeresnek, reformbarátnak és nyugatosnak tartották, a „legvidámabb barakként” voltunk elkönyvelve. Még az uniós csatlakozáskor is – ahogy a kívülállók mondták – éltanulók voltunk, ez a helyzet azonban a kétezres évek közepétől megváltozott. Egy társadalmi szempontból izgatott, gazdasági értelemben lecsúszó ország képe alakult ki Magyarországról, miközben felszínre kerültek azok a szociális problémák is, amelyekről korábban nem nagyon vettünk tudomást. Ehhez járultak a privatizáció és bizonyos szempontból az uniós csatlakozás ellentmondásai.
– S ezzel párhuzamosan a magyar társadalom is egyre frusztráltabban érezte magát
– Igen, aminek a leglátványosabb jele a 2010-es választások eredménye. A kormányzó párt kétharmados támogatottsága és egy radikális erőre adott 16 százaléknyi szavazat is jól mutatja a társadalom kiábrándultságát, egyben a bejáratott, demokratikus folyamatokba vetett hit megingását is.
– Éppen ezért a társadalmi tudatalattiban egyre erősödik a siker, az önbecsülés megerősítésének a vágya, amely nélkül nem lehet hatékony a külpolitika sem. Egyetért ezzel?
– Az önképnek valóban komoly szerepe van a külpolitika alakításában is, s egy hamis önkép bizony hamis következtetésekhez vezet a mozgástér megítélésében.
– Ha már szóba hozta a mozgásteret, akkor hadd jegyezzem meg, a társadalomban ezzel kapcsolatosan mintha téves elképzelések élnének. S részben erre vezethető vissza az is, hogy sokan az országgal szemben megfogalmazott bírálatokért egyenesen a külügyi apparátust teszik felelőssé. Mekkora mozgástere van a diplomáciának a jelen helyzetben?
– Valóban vannak, még a polgári oldalon is, akik sportot űznek abból, hogy a külügyi tisztviselőkkel mossák fel a padlót, olykor puhánynak minősítve, olykor egyszerűen csak lekommunistázva őket, minket. Én sem állítom, hogy ebben az új típusú kihívásokkal teli helyzetben mindenki a helyzet magaslatán állt, de a kritikusok figyelmét érdemes felhívni néhány tényre. A diplomácia mozgásterének megítélésekor nem szabad elfelejteni, hogy 2010 óta a kormányzati politika tudatosan, az ország állapota szempontjából indokoltan vállal fel konfliktusokat, s ezt az ellenérdekelt felek, ahol tudják, bírálják. A világ azonban nem állhat csak konfliktusokból, éppen ezért kell – amennyire csak lehet – limitálni ezeket. Az ország elé kitűzött célok, a társadalmi jelenségek hátterének és a döntéshozatal motivációinak megvilágításával van erre esély. Ehhez van szükség a személyes hitelre, kapcsolatrendszerre és persze a hazai folyamatok alapos ismeretére, de mindenekelőtt a szó gyakorlati értelmében vett hazafias elkötelezettségre, ami nem feltétlenül azonos a kormánypárti elkötelezettséggel. Állítom, hogy mindez diplomatáink többségére jellemző.
– A képhez persze hozzátartozik az is, hogy az ország körül jelenleg kialakult hangulatban, a nemegyszer túlzó bírálatokat hallva az emberek nagyobb harciasságot várnak el, elfeledve, hogy a nemzeti érdekvédelem hatékonyságának a mutatója nem okvetlenül a hangerő, s ahogy a politika, úgy a diplomácia is inkább a kompromisszumok művészete
– Valóban nem hangerővel és verbális önkielégítéssel kell megnyerni a vitákat, s az alaptalan állítások visszautasítása mellett az sem szégyen, ha olykor a kritikusoknak igazat adunk. Magyarország körül kialakult negatív hangulat több tényezővel is magyarázható. Egyrészt ezeknek a bírálatoknak van egy pártpolitikai síkja, ami – tetszik, nem tetszik – a szakmai érvelést is megnehezíti. Ez olykor kitapintható a sajtóban is, ahol a valósággal köszönő viszonyban sem lévő dolgokat is le lehet írni. S ha egy világlapban megjelenik egy állítás, akkor az már ténynek számít, s önálló életre kel. Emellett ott vannak az üzleti érdekek, amelyek az utóbbi időben, az ország gazdasági szuverenitásának erősítése érdekében gyakran sérültek. Az európai intézményekkel folytatott vitákat érdemes tágabb összefüggésben nézni. Egyre többször – legutóbb egy holland dokumentumban – merült fel ugyanis az uniós illetékességi körök felülvizsgálatának az igénye, ami jól jelzi, hogy mennyire mozgásban van a rendszer, újabb és újabb okos és működőképes kompromisszumokra lesz szükség.
Stier Gábor
