A Krím sorsa a nagyhatalmi játszmákban dől el

Ukrajna területi egységének megtartására egyre kisebb az esély.

„A fő cél már nem is a Krím visszaszerzése lehet, hanem az, hogy Putyin ne menjen ennél tovább” – fogalmaz Volodimir Feszenko, a kijevi Penta politikai elemzőközpont igazgatója. A politológusnak nincs kétsége afelől, hogy a referendum eredménye a moszkvai forgatókönyvet, az annexiót erősíti, s úgy véli, a Krím csatlakozása Oroszországhoz eldöntött tény. A népszavazást színjátéknak tartja, elismerve ugyanakkor, hogy a krímiek többségének reális körülmények között is Moszkvához húz a szíve. A kijevi politológus szerint a Krím elcsatolásával Moszkva nemcsak nyer, évekig elhúzódó konfliktust jelentő problémahalmazt is vesz a nyakába, így e lépéssel nem megoldja, hanem csak elmélyíti a problémát.

Valamivel optimistább nála Dmitro Vidrin, aki tanácsadója volt Julija Timosenkónak és Viktor Janukovicsnak is. A filozófus-elemző szerint a Krím jövője nem a mostani referendumon, hanem a nagyhatalmak, Oroszország, az Európai Unió és az Egyesült Államok közötti játszmában dől el. S hogy itt mire jutnak, azt egyelőre nem lehet tudni. A népszavazás a politológus szerint természetesen fontos lépés, ütőkártya a későbbi tárgyalásokon, ám a krímiek akaratának kinyilvánítása csak a nemzetközi elismeréssel ér valamit.

S hogy miként fajult idáig a helyzet? Vidrin szerint az új kijevi hatalom megismételte a régi hibáit, s mindent és azonnal akart. Geopolitikai téren azonnal előreszaladt, a belpolitikában pedig figyelmen kívül hagyta az ország jelentős részének akaratát. Ezekért a hibákért ilyen kiélezett helyzetben fizetni kell. Az elemző három lehetséges forgatókönyvvel számol: az első fokozatos, hosszabb átmenetet feltételez, a második a Krím azonnali és teljes függetlenné válását valószínűsíti, a harmadik egy félig függő helyzetet jelentene.

A dolgok a Krím csatlakozása felé haladnak, az orosz politológus Szergej Markedonov szerint azonban minden ajtó még nem zárult be. A posztszovjet térség kiváló ismerője emlékeztet Tatárföld példájára, ahol 1992-ben szintén a függetlenség mellett szavaztak, a köztársaság mégis Oroszország része maradt. A politológus ugyanakkor megjegyzi azt is, hogy a Krím jelentősége különleges az oroszok szemében.

Mint megjegyzi, a helyzet egyre kényszerítőbben veti fel az Oroszország és a Nyugat közötti reális párbeszéd szükségességét. Markedonov szerint nincs azonban értelme továbbra is a „megtanítjuk önöket a demokráciára” típusú beszélgetéseknek, ehelyett a realizmus talaján kell maradni, kioktatás helyett inkább az érdekekből kell kiindulni.

A kettős mércét kifogásolja a Kremllel is dolgozó moszkvai tanácsadó cég vezetője, Alekszej Muhin, emlékeztetve a most háborgókat, hogy Pandora szelencéjét Koszovóban nyitották ki, a mostani helyzetet pedig a Majdan hullámán hatalomba kerültek agresszív nacionalizmusa idézte elő, lépéskényszerbe hozva a Krímet és Moszkvát egyaránt.

Sok orosz véleményét fogalmazza meg Oleg Bondarenko, aki szerint a szemünk előtt formálódik az új nemzeti eszme, amely az orosz földek összegyűjtésében ölt testet. A politológus úgy véli, Oroszországnak nem szabad a saját belső problémáiba temetkezni, s globális hatalomként szuverén véleményt kell nyilvánítania a világ minden fontos kérdése kapcsán. Az elemző lelkesülten konstatálja, hogy 1946, Tuva és Kárpátalja csatlakozása után először bővül az orosz tér. Úgy fogalmaz, két évtized megaláztatásai után eljött az igazság pillanata.

Bondarenko szerint a Krím csak a kezdet, s ha itt sikerült érvényesíteni az oroszok akaratát, akkor sikerülhet Odeszában, Doneckben és Luhanszkban is. Mint rámutat, a mostanihoz hasonló népszavazásokra kerül sor idén az Európai Unión belül is, s az úgynevezett civilizált világnak nehéz lesz megmagyaráznia, hogy miért nem nyilváníthatják ki szabadon az akaratukat a krímiek, mikor megtehetik a skótok vagy a katalánok.