20 évvel a ruandai népirtás után: tanulságok és kihívások

Utóhatásai még mindig érezhetők a régió bizonytalanságában és a nemzetközi közösség kollektív lelkiismeretében.

Hétfőn Kigaliban csatlakoztam a ruandai emberekhez a népirtás huszadik évfordulója alkalmából tartott megemlékezésen. A népirtás utóhatásai még mindig érezhetők az afrikai Nagy-tavak régió bizonytalanságában és a nemzetközi közösség kollektív lelkiismeretében.

Minden helyzetnek saját dinamikája van, ahogyan a szíriai konfliktusnak is, amely naponta új áldozatokat követel. De mindegyik ugyanazt az átfogó, élet-halál kihívást veti fel: mit tud tenni a nemzetközi közösség, amikor az ártatlan lakosságot nagy számban lemészárolják, és a kormány nem képes vagy nem hajlandó megvédeni saját embereit, vagy éppen ő maga is a fő erőszaktevők között van? És mit tehetünk, hogy megakadályozzuk az ilyen atrocitások megtörténtét?

A ruandai és a srebrenicai népirtás a nemzetközi közösség emblematikus bukásai voltak. A ruandai kegyetlenség mértéke még mindig sokkoló, átlag napi tízezer halál, minden egymást követő napon, három hónapon keresztül a gyűlölettel teli rádióadásokból áradó dühítéssel és bátorítással, hogy ruandaiak ruandaiakat öljenek.

Tanulva ezekből a borzalmas eseményekből, a nemzetközi közösség nagyon fontos lépéseket tett. Egyesültünk a büntetlenség ellen, ami a Nemzetközi Büntetőbíróság létrehozásában csúcsosodott ki. A nemzetközi és az ENSZ által támogatott törvényszékek, ide értve a Ruandai Nemzetközi Törvényszéket is, a felelősségre vonásért dolgoznak, és láthatóan elrettentő hatásuk van az alapvető nemzetközi normák esetleges megsértőire. Egy mérföldkőnek számító ítéletben egy volt államfőt elítéltek háborús bűnök elkövetéséért.

A nemzetközi közösség jóváhagyta a védelmi felelősségvállalás elvét, amely alapján az államok már nem állíthatják, hogy az embertelen bűncselekmények belügyeikbe tartoznak, mivel már nemzetközi ügyek. Egyre több kormány és regionális szervezet hoz létre népirtás-előrejelző rendszereket. Az Egyesült Nemzetek Szervezete és partnerei egyre gyakrabban helyeznek ki emberi jogi megfigyelőket, mint „szemeiket és füleiket” a problémás helyekre, hogy mutassák a kormányoknak és a nem állami szereplőknek, hogy a világ figyel. És mivel az ilyen bűncselekmények kivitelezése tervezést igényel, a fő kockázati tényezőkre figyelünk az intézmények hiányától kezdve a megoldatlan sérelmekig.

Egyre határozottabban lépünk fel a civilek védelme érdekében, ide értve az eluralkodó szexuális erőszakkal szembeni védelmet. A magabiztos békefenntartás legyőzte az egyik legkegyetlenebb milíciát a Kongói Demokratikus Köztársaság keleti részében. Az ENSZ megnyitotta a békefenntartók táborának kapuit az emberek előtt Dél-Szudánban, hogy menedéket biztosítson a halálos fenyegetés elől menekülők tízezreinek. Húsz évvel ezelőtt ezek a lépések elképzelhetetlenek lettek volna, ma megfontolt politika. Az Előre a jogokért új kezdeményezés működése Ruanda valóra vált tanulsága. Ezek a helyzetek rendkívül törékenyek, de a lényeg világos: több védelem szükséges.

Ennek ellenére a munkára számos akadály várt. A 2009-ben véget érő Srí Lanka-i polgárháború tízezrek halálához vezetett, s az Egyesült Nemzetek Szervezete bukása volt a felszólalás és a cselekvés hiánya. Több mint három éven keresztül a nemzetközi közösség megosztott maradt a szíriai helyzet kezelésével kapcsolatban, és csak a szükséges humanitárius segítség töredékét biztosította, miközben mindkét oldal fegyverekkel való ellátásával tovább erősítette a konfliktust a katonai megoldás tévhitében.

A világnak túl kell jutnia az ilyen erkölcsi vakfoltokon. Lehet, hogy a tagállamoknak nemzeti érdekeikkel kapcsolatban eltérő elképzeléseik vannak, vagy nem hajlandók új pénzügyi és katonai elkötelezettséget vállalni. Lehet, hogy megijeszti őket az összetettség és a kockázat, vagy aggódnak, hogy a más országokban dúló hirtelen válságokkal kapcsolatos tárgyalások egy napon majd saját helyzetükről szólnak. A közömbösség és döntésképtelenség eredménye világos: az ártatlanok lemészárlása, a széttört társadalmak és a vezetők „soha többé” kinyilatkoztatása önmagukban a folyamatos bukás jelei.

Az elmúlt évtizedben a Közép-afrikai Köztársaság azért küzdött, hogy felhívja a világ figyelmét a helyzetére. Tavaly elszenvedte az államösszeomlást, a jogtalanságba süllyedést és a hátborzongató gyilkosságokat, amelyek a széles körű terror hatásaként tömeges kivándorlást eredményeztek. Az emberek vallási identitásukat használva harcolnak politikai célokért, veszélyeztetve ezzel a muszlimok és keresztények közötti hosszú távú békés együttélést.

Azzal fordulok a nemzetközi közösséghez, hogy az életek megmentése érdekében sürgősen biztosítson katonai támogatást, hogy a rendőrség térjen vissza az utcákra, lehetővé téve az emberek visszatérését közösségükhöz. Az Afrikai Unió és Franciaország küldött csapatokat, ugyanakkor az Európai Unió erőfeszítései ellenére eddig semmilyen erőt nem küldött. Hasonlóan szükséges a politikai folyamatok megkezdése, amelyek legfontosabb eleme a megbékélés, mivel bármilyen további erőszak az egész régióra kiterjedhet.

Amikor egy ország összeomlása ennyire mély, akkor a kihívás leküzdhetetlennek tűnik. Mégis, a történelem másképp mutatja. A nemzetközi közösség kitartó támogatása Sierra Leonét és Kelet-Timort is teljes átalakuláshoz segítette. Ruanda jelentős fejlődést mutat, és más országok is meggyógyultak a kimondhatatlan erőszak után. A Közép-afrikai Köztársaság ugyanezen a mezsgyén halad. Továbbra is támogatom a kormányt, hogy olyan új szakaszt kezdjen, amely stabil és virágzó országot épít fel, hiszen ezt erőforrásai és hagyományai lehetővé teszik.

Ruandában meglátogattam a népirtás emlékművet, és tisztelettel adóztam az áldozatoknak, ahogyan tettem más tragédiák esetében is, az évtizedekkel ezelőtt történt Auschwitztól Kambodzsáig, illetve azoknál, amelyek a mi időnkben történtek. A nemzetközi közösség nem állíthatja, hogy törődik az ilyen embertelen bűncselekményekkel, miközben visszahőköl az erőforrások rendelkezésre bocsátásának kötelezettségétől, sőt meg is akadályozza. A világ vezetőinek többet kell tenniük, hogy megelőzzék a megelőzhetőt, és fellépjenek a kegyetlenséggel szemben, amely a szemünk előtt zajlik. Az embereknek mindenhol a sérülékenyek helyébe kell képzelniük magukat Szíriától a Közép-afrikai Köztársaságig, és megkérdezni maguktól, hogy mi többet tehetnek egy olyan világ létrehozása érdekében, amelyben az emberi jogok és a méltóság mindenki számára elérhető. Mutassuk meg a szörnyű veszéllyel szembenéző embereknek, hogy nincsenek egyedül, nincsenek magukra hagyva, mivel a segítség, amelyre szükségük van, már úton van.