Élet a Haian tájfun után

Öt hónappal a Haian tájfun pusztítása után újra megérkeztem a Fülöp-szigetekre...

Taclobanba érkezve kiderült, a villanyszolgáltatás egy hónapja állt helyre, vezetékes víz hellyel-közzel van, netkapcsolat alig. Szerencsére elmúlt a szörnyű bűz, a halottakat eltemették, a romokat nagyrészt eltakarították, az épületek újjáépítése elkezdődött. Az eltűnteket még keresik – közel kétezer ember sorsáról nem tudnak, a hivatalosan is halottnak nyilvánítottak száma pedig 6201 fő.

A Baptista Szeretetszolgálat munkatársaként vagyok jelen, és mivel a nagy nemzetközi szervezetek megrohanták a várost (az utóbbi évek legmediatizáltabb természeti csapása volt a tavaly novemberi), mi a várostól tizenöt kilométerre lévő kis falut, San Antoniót keressük fel. Itt az óvoda komolyan megsérült, az általános iskola egyik épülete pedig a földdel vált egyenlővé. Egy ideiglenesen felhúzott sátorban fejezték be a tanévet a diákok (utoljára a Who Am I, vagyis Ki vagyok én? című keresztény éneket tanulták a töröletlen tábla szerint), most van a nyári szünet.

Az udvar lebetonozott részén rizst szárítanak, mellette ágyások készülnek – a kormány húsz pezó, vagyis száztíz forint értékben vetőmagvakat ad (padlizsán, paprika, zöldbab és tök termesztésére), mert azt gondolják, hogy a növényekkel való foglalatosság segít feldolgozni a traumákat. A jövendőbeli termést egyenlő arányban fogják szétosztani a családok között. Elképzelhetetlenül szegény vidéken vagyunk, a házak tulajdonképpen négy karó köré erősített farost- vagy bádoglemezek. Itt is megvalósult az, amit nálunk a modern benzinkutak tudnak (melyek az üzemanyag-árusítás mellett egyszerre gyorséttermek és kisboltok is), csak más léptékben, hiszen egy áruval teli kalyiba mellett főz valaki, és egy oszlopra erősített polcon literes kólásüvegekben benzint is árul.

Másnap Tacloban nyomornegyedeit járjuk, hogy a tragédia idején megtalált gyerekek nyomára leljünk. Ezek nem mindegyike árva, csak elkeveredtek a szüleik a tájfun idején – zömük most már megtalálta a családját, vagy befogadták őket életben maradt rokonaik. Közülük sokat támogatnak havi háromezer forinttal Magyarországról: a Baptista Szeretetszolgálat szimbolikus örökbefogadási programjára, a Fogadj örökbe! kezdeményezésre több mint ezerkétszáz magyar támogató jelentkezett. Ketten cipősdoboznyi ajándékot is összeraktak. A nyomornegyedben csoda történik, a rengeteg család még több gyereke között megtaláljuk a hatéves Maricart, aki nem hisz a szemének: a dobozokból fehér menyasszonyi ruhás szőke baba kerül elő. A tizenöt esztendős Marissa viszont rengeteg csokoládét és édességet kap a kecskeméti családtól. Felbecsülhetetlen kincsek ezek az európai szemmel nehezen elképzelhető szegénységben.

Közben a szeretetszolgálat helyi és magyar munkatársai bemutatót tartanak a nyomoregyed lakóinak: vedreket fúrnak ki, kerámiaszűrős betéteket erősítenek hozzájuk, így családi víztisztító-berendezéseket kapnak a rászorulók, akiknek eddig nem jutott tiszta ivóvíz.

„Eddig százötven ilyen szűrőberendezést osztottunk ki” – mondja Szilágyi Béla alelnök, aki arról is beszámolt, hogy decemberben amerikai baptistákkal közösen több hétig üzemeltettek a városban egy ipari szűrőberendezést is, amivel napi több köbméternyi tiszta vizet tudtak kiosztani a lakosságnak. Nem akarják kihagyni az ajándékozásból a többi gyereket sem: kettős sorba rendezik őket, és mindenki kap egy csokoládét.

Amikor kimegyünk a területről, akkor látom meg a kormány által kitett feliratot: No Build Zone, vagyis építésre nem használható terület. A tenger ugyanis túl közel van, így bármikor jöhet újabb hullám – kicsit arrébb még ott van az Eva Jocelyn nevű tengerjáró hajó, melyet jó kétszáz méternyire bedobott a partra a hullám. A tiltás ellenére a bádogváros pillanatok alatt újjáépült – valahol lakni kell.