Egyházi thriller: kutyaszorítóban a pátriárka

A Krím függetlenségének kikiáltásával két tűz közé került a moszkvai pátriárka; ezer szállal kötődik Putyinhoz, de hívei jó része Ukrajnában él.

Rettenetesen nehéz immár eligazodni az ukrajnai helyzetben, és ha valaki drámának nevezi a Krím, Oroszország és Ukrajna, valamint egyéb földrajzi-politikai entitások küzdelmét, akkor az egyáltalán nem mellékes egyházi vonalon valóságos thrillerről van szó, aminek szálait nagyon nehéz kibogozni, Hidász Ferenc ferences szerzetessel, egyház-politikai szakértővel mégis ezzel próbálkoztunk.

Az bárkinek feltűnhet, hogy az ukrán–orosz fizikai konfliktus kirobbanása óta Kirill pátriárka – néhány békére felhívó kijelentésen túl – alig foglalt állást. Egy kulcspillanatban azonban mégis – a Krím függetlenségének Vlagyimir Putyin általi bejelentésekor a hozzá ezer szállal kötődő moszkvai pátriárka a történelem során először nem vett részt orosz állami ünnepségen. De hogy értsük, mitől moszkvai a pátriárka, tudni kell, hová terjed ki az ő fennhatósága, és hol is van valójában az „orosz” egyház.

– Ukrajna áll a középpontban. Tudvalévő, hogy Ukrajna pravoszláv szempontból megosztott, területén három ortodox egyház létezik. A legnépesebb a moszkvai pátriárkának van alárendelve, de még II. Alekszij idején, vagyis Ukrajna függetlenné válásakor majdnem teljes önállóságot kapott. Gyakorlatilag minden egyházügyi kérdés a kijevi metropolita kezében van, Moszkvának mindössze a metropolita kinevezésére terjed ki a joghatósága. Ugyanakkor ez a metropolita beleszólhat a Szent Szinódus döntéseibe, így beleszólhat az oroszországi püspöki kinevezésekbe is. Ukrajna létrejöttekor emellett megalakult egy Moszkvától elszakadt, teljesen független ortodox egyház, amely Filaret személyében pátriárkát is választott magának. A harmadik egyház az úgynevezett autokefál. Ez is önállónak mondható, főként az emigrációból hazatért vezetők által összegyűjtött ortodox hívőseregből áll – kezdte „a közepén” Hidász Ferenc.

Innen talán még mindig nem világos, miért ne nyilatkozgathatna a moszkvai pátriárka, Kirill Ukrajnával kapcsolatban, de két tény érthetővé teszi az óvatosságot: a moszkvai patriarchátushoz tartozó hívek majdnem a fele, mintegy 12 ezer ember Ukrajna területén él, maga a pátriárka politikailag viszont ezer szállal kötődik Oroszország vezetéséhez. A némaság persze feszültséget generál az ukrajnai hívekben, akiknek talán annyi is elegendő lett volna, hogy Kirill kiálljon: „Veszélyben a haza!”. A krími közvetett „politikai kiállás” számukra tehát nem volt elég.

Az először a Majdan téren kipattanó konfliktus viszont összehozta az Ukrajnában működő egyházakat: mint Hidász Ferenc felidézi, mindhárom ortodox egyház, valamint a görög katolikusok és a protestánsok egységesen állást foglaltak az európai integráció kérdésében.

– Moszkva ide, Moszkva oda, az ukrajnai egyházak 20 éve függetlenek, és kialakult egy helyi, ukrán identitásuk. A Moszkvától való függés tudatának helyébe lépett az országukhoz való ragaszkodás. Lehet, hogy akár nem is akarnak elszakadni Moszkvától és a státusz megfelelő nekik, de a patriotizmus nagyon komolyan megerősödött, még a keleti részen is, amire most azt mondja a világsajtó, hogy oroszbarát. De a keleti részeken is olyan pravoszláv püspökök vannak, akiket nyugatiak neveztek ki, magyarul ukrán orientáltságúak.

Kényes kérdés, de adja magát: az ukrán egyház széttagoltságát mennyire kontrollálják Moszkvából? A szakértő rámutat, a szakadás két évtizede kifejezetten Moszkva ellenében született.

– Filaret, a szakadár pátriárka a moszkvai pátriárkai trónnak esélyes várományosa volt, még II. Alekszij megválasztása előtt. Miután viszont nem ő győzött, visszatért Ukrajnába. Filaret, akit 20 éve nem ismer el semmilyen más ortodox egyház sem, élesen szemben áll Moszkvával, hisz „az maga alá akarja gyűrni Ukrajnát”. A „nagy” egyház ukrajnai hívei eközben úgy-ahogy „megvoltak” Moszkvával, tegyük hozzá: valahányszor a pátriárka Ukrajnába látogatott, nem volt túl nagy a lelkesedés – húzza alá Hidász Ferenc.

A szakértő a Krímmel kapcsolatban egy sok helyen összemosott képet is tisztázna: „Nem az orosz vagy az ukrán kérdés a lényeges, hanem a tatár. 1944-ben a Krím fele-fele részben tatár és orosz volt. 1944-ben a tatárokat kisöpörték, ami muzulmán kérdés is De tény, hogy a Krím úgy lett orosz többségű, hogy a tatárokat eltávolították és betelepültek ukránok is. Ez nem is vallási, hanem inkább politikai kérdés, jóllehet létszámát tekintve a legnagyobb ortodox egyház a Moszkvához tartozó, de vannak ott római és görög katolikusok, valamint a kijevi patriarchátushoz tartozók is, akik most mind fenyegetve érzik magukat, hogy Moszkva »le fogja nyelni« őket.”

Hidász szerint amúgy nem is egyértelmű, hogy Moszkva joghatósági szempontból felvállalja-e a Krím annektálását, az ukránok haragját mindenesetre a pátriárka kivívná, ha egy elszakadó területet egyházilag is leválasztana, mint ahogy ehhez joga lenne.

– Kulcsszó, amit mindig használ a moszkvai pátriárka, Kirill, hogy egész Ukrajna az ő „kánoni területe”. Ez azt jelenti, hogy más ott nem juthat szóhoz, történelmileg hozzá tartozik. Viszont: a konstantinápolyi pátriárka, ahonnan az ortodox egyház alapítása 1000 évvel ezelőtt megtörtént, nem mondhat le arról, hogy ez az egész terület jogilag még mindig hozzá tartozik, mindenféle történelmi események ellenére. Ha azt mondaná Ukrajna, hogy egyházilag elszakad Moszkvától, Konstantinápoly azt mondaná: rendben, mi pedig a saját joghatóságunk alá fogadjuk. Dióhéjban ilyen kusza a helyzet hozzánk még közelebb: Budapesten a Petőfi téri ortodox templomban két önálló egyházközség működik, egy orosz és egy magyar. Egy templomon belül!

És ha mégis talpon marad Ukrajna, és a függetlenség politikai szándéka egyházi természetűvé is válik? Az egyik lehetséges következménye ennek Ferenc atya szerint, hogy Moszkva elveszíti Kijevet, a másik viszont az, hogy egy ukrajnai ortodox egyház nagyon elszigetelődne – mint ahogy ez Filaret esetében is megtörtént.

Ha még nem volna eléggé bonyolult a történet, íme a következő: évtizedek óta küszködnek pravoszláv vezetők, hogy valahogy összehívjanak egy pánortodox zsinatot. Ezen a nagygyűlésen óhatatlanul felmerülne, hogy „ki hová tartozik”. Ukrajna márpedig egy új állam, és ortodox gyakorlat szerint ott egy új nemzeti egyháznak kell létrejönnie, de ahhoz szükség van fentről, Konstantinápolyból jövő „igenre”.

– Decemberben abban egyeztek meg, hogy ha lesz egy ilyen zsinat, azon csak konszenzusos döntéseket fogadnak el – mondja Hidász. – Gyakorlatilag összejöhetnek, de a kényes ukrán kérdést nem tudják elővenni.

Visszatérve az ukrajnai politikai válságra, a helyzet rendezésében az egyházi vezetők fontos feladatot vállalnak, egységesen kiállnak Ukrajna területi integritása mellett, és békés rendezést követelnek. – A Majdan téren maguk is ott voltak, miséztek, istentiszteleteket tartottak, az ukrán hadseregnek pedig élelmet és ruhát gyűjtöttek a „lázadók” vagy „oroszbarátok” elleni védekezéshez, vagy ki tudja, most hogy nevezzük őket. Bár sokan az imádságot és a böjtöt tartják a leghatékonyabb eszköznek arra, hogy az orosz–ukrán testvérharc megszűnjék, maguk az ukrajnai ortodox főpapok is agresszornak tekintik Putyint, és így válik az oroszellenesség mindinkább a nemzeti identitás részévé – fogalmaz Hidász Ferenc, aki szerint az, hogy az ukránok egyértelműen véleményt nyilvánítanak, a moszkvai pátriárkának kellemetlen és nehezen kezelhető helyzet, hisz „az ő politikával való összefonódása már olyan szintű, hogy azt aligha áldozza be az egységért”.