Nemrég tértem vissza az országban tett látogatásomról, ahol első kézből láttam a helyzetet, amelyre a kétségbeejtő egy enyhe kifejezés.
A Texas méretű állam lakosságának több mint fele életmentő segélyre szorul. Minden negyedik közép-afrikait kiszakították otthonából. A szükségmegoldásként felállított táborokban, amelyeket a reptérnél, Bangui főváros mellett meglátogattam, 500-an is osztoznak egy WC-n. Az esős évszak beköszöntével a körülmények csak még rosszabbak lesznek.
„Ki fogadná el, hogy itt él?” – fakadt ki nekem egy nő. „De kockáztatjuk az életünket, ha ott élünk, ahol éltünk.”
Az ország muszlim közösségének többsége elhagyta az országot, menekülve a kegyetlen szektárius küzdelem hullámai elől, amely mindkét oldalon ártatlanok életét követelte. Az embertelen bűncselekmények folytatódnak. Az igazságügyi rendszer összeomlott. Az etnikai-vallási tisztogatás valóság. Egész közösségek szakadtak szét.
A nagy nélkülözés ellenére a Közép-afrikai Köztársaság számára a legnagyobb hiányt az idő hiánya jelenti. A békefenntartó misszió felállása és működése legalább hat hónapot vesz igénybe. Eközben az ország emberei napi szinten a túlélésért küzdenek.
Akkor utaztam a Közép-afrikai Köztársaságba, amikor a ruandai népirtás 20. évfordulójára történő megemlékezésre mentem. Ruandában legmélyebb szomorúságomat fejeztem ki a nemzetközi közösség tétlensége miatt, hogy nem cselekedett, amikor arra az országnak szüksége lett volna.
De mi van akkor, ha nem engedjük ezeket a válságokat?
Vajon cselekszik a nemzetközi közösség, ahelyett, hogy 20 év múlva bocsánatot kérne azért, hogy nem tett semmit, amikor szükséges volt és lehetőségünk lett volna rá? Vajon figyelembe veszik majd a nemzeti vezetők a múlt tanulságait és megakadályoznak egy korunkban lejátszódó újabb Ruandát?
Bangui egyik leginkább megviselt környékének központjában boltok és lakások betontörmelékei, valamint teherautók tömkelege mellett vezettünk el, amelyek kapacitásukon túl meg voltak pakolva kannákkal, serpenyőkkel, vizeskancsókkal, amely az úton lévő lakosság minden megmaradt vagyona.
Nők és férfiak szívszaggató történeteket meséltek el szexuális erőszakról, elrablásokról és az életük állandó fenyegetettségéről. Ők most egy virtuális börtön lakói, akik csak a szabadulásra vágynak. Elmondták, hogy mennyire zártak az iskolák, a kórházak, sőt a temetők is. Egy személy sajnálkozott: „Még a halottainknak sem tudunk segíteni.”
Most viszont itt az idő, hogy az élőknek segítsünk. Ehhez háromirányú gyors beavatkozás szükséges.
Egyrészt a biztonság. Az Afrikai Unió és a francia erők keményen dolgoznak, hogy helyreállítsák a békét és biztonságot. Az Európai Unió erői a héten érkeztek, amely szintén üdvözlendő. Mégis szükségük van erősítésre az erőszak megfékezése és a civilek védelme érdekében. 3000-rel több katona és rendőr azonnali bevetését kértem, akik lefektetnék az alapokat a jövőbeni ENSZ békefenntartó misszió számára.
Másrészt, a kormánynak a legalapvetőbb dolgokban is segítségre van szüksége, ideértve a rendőrök, bírák és börtönőrök ismételt munkába állítását. Samba-Panza ideiglenes államfő elkötelezett az állami hatalom visszaállítása iránt. Viszont költségvetés nélkül képességei erősen korlátozottak. A humanitárius segélyek finanszírozása szintén elmarad a vállaltaktól, mivel azok 20 százaléka érkezett csak meg eddig.
Harmadrészt, mivel az új békefenntartó művelet csak a megoldás része lehet, elengedhetetlen egy mindent átfogó politikai folyamat kialakítása. A közösségi és vallási vezetők alapvető fontossággal bírnak a tolerancia, az erőszakmentesség és a párbeszéd előmozdításában. A borzasztó bűnök elszámoltathatósága a béke kulcsfontosságú eleme. A Közép-afrikai Köztársaság embereinek látnia kell, hogy a jogállam attól függetlenül jelen van, hogy kik ők, miben hisznek, és a jog uralma a vezetőktől kezdve az egyéni harcosokig mindenkire vonatkozik.
A megbékélés számos építőkockája szükséges, valamint annak biztosítása, hogy a menekültek és az országon belül elmenekültek visszatérhessenek otthonaikba és közösségeikbe. Az alternatíva egy de facto felosztás, amely évekre, talán generációkra elvetné a konfliktus és bizonytalanság magjait Afrika törékeny szívében.
A látogatásom során egy női békecsoport vezetője azt mondta: „A társadalmi szerkezetünk darabokban van. A közösségeink közötti kötelékek megszakadtak. Nincs semmi, ami összeköt bennünket. De Ön a világot képviseli, és itt van. Így már tudjuk, hogy mi is a világ részei vagyunk.”
Nagyra becsültem bizalmát, de tudom, hogy cselekednünk kell, hogy ezt kiérdemeljük.
A Közép-afrikai Köztársaság bőséges erőforrásokkal és termékeny földdel van megáldva. Generációk számára a kultúrák kereszteződése volt, ahol különböző közösségek békésen éltek együtt.
Most a nemzetközi közösségen múlik, hogy tettekkel megmutassa a közép-afrikai embereknek, hogy tényleg közös világunk és jövőnk részei. Egy kis segítség messzire eljut. Közös felelősségünk, hogy most cselekedjünk ahelyett, hogy húsz évvel később sajnálkoznánk.
