Mit lehetne tenni, hogy ne ők húzzák a muzsikát az EU-ban?

Az idei EP-választási kampány egy nagyon érdekes jelenségére hívták fel a figyelmünket.

Az idei EP-választások eredményét – most első ízben – figyelembe kell venniük a tagországok vezetőinek, amikor javaslatot tesznek majd a parlamentnek arra, hogy ki legyen a következő öt évre az Európai Bizottság (EB) elnöke. Az unió központi javaslattevő-végrehajtó intézményének vezetőjét az EP-nek kell megválasztania. Minderről az unió alapszerződésének számító lisszaboni szerződés rendelkezik. Korábban az EB elnökét kizárólag a tagállamok vezetői választották ki.

Bármilyen fájó is, úgy tűnik, hogy a közép- és kelet-európai tagállamok, amelyek 2004-ben, illetve 2007-ben csatlakoztak az Európai Unióhoz, nem voltak képesek a taggá válás óta olyan politikai elitet kinevelni, amelyik uniós szinten is helyt állna, vagyis képes lenne saját régióját uniós összefüggésben szemlélni – mondta el az MNO-nak Paár Ádám annak kapcsán, hogy a bizottsági elnökjelöltek között miért nincsen Közép-Európából érkező politikus.

A Méltányosság Politikaelemző Központ (MPK) munkatársa szerint nem egyszerűsíthető le tehát a kérdés a „régi tagállamok” és „újak” közötti törésvonalra. A politikai szocializációnak is szerepe van abban, hogy nyugat-európai politikusok versenyeznek az Európai Bizottság elnöki pozíciójáért: a Benelux-államok, Németország és Franciaország politikai elitje jobban megtanulta, hogyan lehet a saját nemzeti és regionális érdekeket az uniós színtéren képviselni, ennélfogva sokkal aktívabbak. Igaz, nekik hosszabb idő állt ehhez rendelkezésre.

Paár szerint a közép- és kelet-európai tagállamok polgárait bánthatja, hogy a nyolc elnökjelölt közül egyetlenegy sem reprezentálta a régiót. Jelenleg úgy tűnik, mintha az EU egy „Benelux–német zenekar” muzsikájára táncolna: mindhárom esélyes jelölt ezt a régiót reprezentálta – a kereszténydemokrata Jean-Claude Juncker Luxemburgból, a szocialista Martin Schulz Németországból, a liberális Guy Verhofstadt pedig Belgiumból érkezett – tette hozzá. A szakember úgy látja, még Franciaország is csak egyetlen, esélytelen, ámde markáns, szókimondó jelölt, az Európai Zöldekhez tartozó José Bové szindikalista parasztvezér révén képviseltette magát.

Utóbbi egy McDonald’s gyorsétterem lerombolásával vált ismertté 1999-ben, azóta is harcosan küzd az „élelmiszer-szuverenitásért”, ostorozza az USA-t és a neoliberális köröket, ezért a globalizációkritikus mozgalmakban való népszerűsége fordítottan arányos az eurobürokraták körében való elismertségével. Hasonlóan esélytelen Alekszisz Ciprasz, a görög szélsőbaloldali Sziriza párt elnöke, aki az Egységes Európai Baloldal–Északi Zöld Baloldal elnökjelöltje – mutatott rá az politológus.

„Ez a túlsúly az északnyugat-európai térség javára komoly bizalmi deficitet eredményezhet. Elvégre a 2008-ban kialakuló válság legsúlyosabban az Európai Unió déli peremét, a mediterrán régiót sújtotta.” Paár emlékeztetett arra, hogy már a Sarkozy–Merkel paktum is felháborodást váltott ki: sokan bírálták a megegyezést, amelyik az euróövezeti országok számára szigorúbb fiskális politikát, az eladósodási plafon rögzítését írta elő. A mediterrán és a közép- és kelet-európai tagállamok úgy érezhetik, hogy olyan politikusok versenyeznek az Európai Bizottság elnöki pozíciójáért, akik kevésbé értik az EU szegényebb régióinak speciális problémáit, a csaknem öt évszázados félperiféria-létből fakadó frusztrált érzelmeket – fejtette ki portálunknak a szakember.

Az MPK munkatársa szerint látni kell, hogy az Európai Unió komoly kihívásokkal küzd. Szükség van az EU szerkezeti reformjára, hosszú távon elkerülhetetlen a föderalizmus (az unió és a nemzetállamok közötti jogkörök világos megosztása), sőt akár egy összeurópai pártrendszer kialakulása (ebben a konstellációban az uniós polgárok a jelenlegi európai parlamenti pártcsaládokra szavaznának, például az Európai Néppártra, a Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetségére).

Mindez nagy felelősséget ró az uniós döntéshozókra: valahogyan el kell magyarázni az uniós állampolgároknak, miért és milyen módon kerül sor a reformokra – tette hozzá. Ugyanakkor az Európai Bizottság megfeleltethető egy „európai” kormánynak, noha a testület jogköre szűkebb, mint a nemzetállami kormányoké. Az EU léte múlik azon, hogy az intézményrendszere az eddigieknél nagyobb legitimitással működjön – vélekedett az elemző.

Paár úgy látja, a televíziós vita egy demokratikus eleme volt a jelenlegi elnökválasztásnak: lehetővé tette, hogy a jelöltek kifejtsék az unió polgárainak, hogyan képzelik el az EU jövőjét. A tévévita révén az elnökjelöltek közvetlenül az uniós polgárokat szólították meg, és lehetőségük volt, hogy kifejtsék számukra, melyek az EU előtt álló égetően fontos feladatok. Ha semmi más haszna nem volt a vita megrendezésének, ezért mindenképpen megérte.

„Véleményem szerint az EU jól jöhet ki presztízsét tekintve ebből a mostani elnökválasztásból: a televíziós viták megrendezése – követve az amerikai, francia elnökválasztási viták hagyományát – éppenséggel erősítheti az Európai Bizottság, és végső soron az egész unió demokratikus legitimációját.” Azonban nem lenne előnytelen az EU közép- és kelet-európai elfogadottságára nézve, ha a következő ilyen választáson e régiók több jelöltet adnának – zárta szavait a szakember.