A szakember emlékeztetett arra, hogy az úgynevezett befagyott konfliktusok egyértelműen a Szovjetunió örökségei, mivel éppen az 1922–1940 közötti időszakban Sztálin irányításával hozták létre azt a 15 „autonóm” tagköztársaságot, amelyekbe kezdetektől beletáplálták a nemzetiségi ellentéteket. A szakértő írásában rámutatott arra, hogy a tudatos etnikai megosztás az 1980-as években kezdett el működni, mivel a kisebbségi csoportok hevesen ellenezték a fellobbanó nacionalista mozgalmakat, amelyek természetesen a Szovjetuniótól való függetlenséget követelték.
Nem meglepő módon éppen az abháziai, a dél-oszétiai és a transznisztriai helyi elit támogatta a legnagyobb mértékben a Mihail Gorbacsov elleni 1991-es puccsot, így próbálva megakadályozni a Szovjetunió felbomlását. Mankoff ezzel állította párhuzamba, hogy Ukrajna-szerte éppen a Krím félszigeten támogatták a legkisebb arányban (54 százalék) az ország függetlenségét az 1991-es decemberi referendumon. „Amint a Szovjetunió feloszlott, ezen etnikai megosztottságok és erőszakos események révén próbálta Moszkva megőrizni a befolyását az utódállamokban.”
A Foreign Affairsban megjelent elemzésében a szerző felidézte, hogy 1989-ben, miután a Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság a latin ábécé újrafelvétele és a moldáv hivatalos nyelvvé nyilvánítása mellett döntött a cirill és az orosz helyett, majd 1990-ben az oroszok és az ukránok fenyegetve érezve magukat kikiáltották Transznisztria függetlenségét, ebben a pillanatban a krími eseményekhez hasonlóan az oroszbarát paramilitáris erők elfoglalták a kormányzati épületeket. 1992-ben háború tört ki Transznisztria és a függetlenségét akkor elnyerő Moldova között, az orosz 14. hadsereg a szeparatisták mellé állt, amelynek egy része napjainkig a Tiraszpol által felügyelt területen állomásozik – olvasható a tanulmányban.




