Szergej Mihejev a magyar–orosz viszonyról és a vazallus Európáról

Miként látják a magyar–orosz kapcsolatokat Moszkvából? Mitől különleges ez a kapcsolat? Interjú Szergej Mihejevvel, a moszkvai Politikai Konjunktúrakutató Intézet igazgatójával.

– Az elmúlt negyedszázadban talán soha nem kísérte ilyen nemzetközi figyelem a magyar–orosz kapcsolatok alakulását. Miként írná le ezt a viszonyt? Bensőséges, baráti, pragmatikus vagy egyszerűen csak az érdekek mozgatják?
– A politikában nincsen szerelem, az elsőt tehát ki is zárhatjuk. Potenciálisan benne van a barátság is, ám ne essünk túlzásokba, s maradjunk a realitásoknál. A két ország viszonyára a legjobb meghatározás tehát az, hogy pragmatikus.

– Hogy a sikamlós hasonlatoknál maradjunk, ezt egy jelenleg nagyon befolyásos magyar politikus egy mind jobban működő érdekházasságként írta le, ami egyre nagyobb élvezetet jelent mindenkinek
– A politika nyelvén ez azt jelenti, hogy hosszú távú közös érdekek kötnek össze bennünket. Mindenekelőtt gazdasági téren. Az Európai Unió által amerikai nyomásra Oroszországgal szemben bevezetett jelenlegi szankciók ellenére mind Moszkva, mind pedig Budapest a kereskedelmi kapcsolatok további erősítésére törekszik. Emellett nagyon fontos kapocs, hogy mindkét állam értékként kezeli a szuverenitást. Tiszteletet érdemel, ahogy Budapest törekszik az önállóságra. Ez – jelenleg legalábbis – mind bel-, mind pedig külpolitikájában markánsan megnyilvánul. Persze tisztában vagyunk azzal, hogy Magyarország az Európai Unió és a NATO tagja, ám e szervezeteken belül egyes kérdésekben van saját véleménye, és érdekeit láthatóan igyekszik megvédeni.

– Jó, hogy ezt említi, hiszen az orosz sajtóban legalábbis egyre gyakrabban vetődik fel, hogy Magyarország miért csak bírálja az Oroszország ellen bevezetett szankciókat, talán nem mer vétózni? Pedig Budapest ez esetben sem gyávaságból, hanem a nemzeti érdekekből kiindulva dönt így, s bár egyes lépésekkel szemben vannak fenntartásai, nem szándékozik felborítani az Európai Unió hajóját.
– Nincsenek illúzióink, azokkal pedig nem tudok mit kezdeni, akik a vágyaikat próbálják kivetíteni a valóságra. Oroszország szemében önmagában imponáló, hogy Magyarország szemmel láthatóan nem akar feloldódni az euroatlanti szolidaritásban és e szövetségi rendszeren belül is elismerésre méltóan védi nemzeti szuverenitását. Ez így van akkor is, ha tudjuk, hogy a magyarok ugyan megértőbbek, mint mondjuk a lengyelek, de különösebben nem szeretnek bennünket.

– Ha már elrugaszkodtunk a dollármilliókban mérhető pragmatizmustól, azért a közös pontok között halkan megemlíteném, hogy Budapest és Moszkva is a hagyományos európai értékek válságáról beszél. Mennyire lehet ez összekötő erő?
– Egyetértünk abban, hogy az Európában ma a progresszívnek nevezett értékek minimum vitathatóak. Tudom, hogy a magyar kormány is ezen az állásponton van, nem látok rá ugyanakkor arra, hogy mennyire fedi ez az egész lakosság álláspontját.

– Az azonban talán nem merész állítás, hogy az előbb elmondottak miatt immár nemcsak Oroszországra, hanem Magyarországra is komoly amerikai nyomás nehezedik.
– Ez így van. Az Oroszországgal épített gazdasági kapcsolatok, az önállóságra törekvés és a liberális értékek kizárólagosságának kétségbe vonása miatt erősödik Amerika és az európai elit nyomása Budapestre. E három dologhoz ragaszkodni ugyanakkor nem jelent mást, mint a józan ész logikáját követni. S nem tudom, meddig fog ez tartani, de igen, ma ez a szemlélet is összeköt bennünket.

– Térjünk át magára a vizitre, amelynek középpontjában – a nyilvánosságnak szánt kommunikációban legalábbis – a gázszerződés meghosszabbítása áll. Mennyire lehet rugalmas e kérdésben Moszkva? Nyersebben megfogalmazva: megjelenhetnek a fent említett közös pontok a gáz árában?
– Egyáltalán nem zárom ezt ki. A jelenlegi időpont mindenesetre alkalmas egy Magyarország számára is kedvező kompromisszumra.

– Budapesten sokan az olcsó gáz politikai árától tartanak, s ennek kapcsán paradox módon felmerül, hogy nagyobb lenne Budapest mozgástere e kérdésben, ha nem esik ki közben a magyar–orosz energetikai partnerség egyik bástyája, a Déli Áramlat. Ez ráadásul nemcsak a magyar alkupozíciókra hat ki, de magára az energiabiztonságra is
– Úgy gondoljuk, ez nem a mi hibánkból alakult így, s a kétoldalú kapcsolatokra sem hat ki. Oroszország érdekelt volt e déli vezeték megépítésében, az Európai Bizottság kemény, politikailag determinált feltételei azonban ellehetetlenítették ezt a projektet. Úgy is mondhatjuk, hogy a Déli Áramlat az ukrán válság áldozatául esett. A végső lökést a döntéshez az jelentette, hogy amerikai nyomásra Bulgária kihátrált a projektből. A Gazprom persze elvben még visszatérhet ehhez az elképzeléshez, ám ehhez komoly fordulatnak kellene bekövetkeznie az unió hozzáállásában. Gáz persze ennek ellenére megy majd dél felé, de török–görög irányba.

– De onnan hogyan juthat el Közép-Európába?
– A labda az Európai Unió térfelén pattog. Ha Brüsszel energiafegyvert lát az orosz gázban, akkor építsen csövet. A történetből persze így Törökország húzhatja a legnagyobb hasznot.

– Marad tehát az orosz gáz importjára a messze nem biztonságos Ukrajnán keresztül haladó vezeték. Maga az ukrán válság mennyire változtatta meg Moszkva külpolitikai prioritásait? Hol van ebben a gondolkodásban jelenleg Európa helye?
– Az orosz gondolkodás nem egységes tömbként fogja fel az Európai Uniót. Egyes országokkal külön-külön építjük a kapcsolatainkat.

– Erre mondják, hogy Moszkva igyekszik megosztani az EU-t.
– S mi mit kezdjünk ezzel?! Ha ebben a megközelítésben ezt látják, ám legyen! Bírálóink eleve rossznak tartják már azt a tényt is, hogy Oroszország egyáltalán létezik. Nem tehetünk arról, hogy bármilyen, az orosz érdekeken alapuló külpolitikai koncepció alakul, az sosem jó Európa számára. Egy szó, mint száz, ha nem tudunk megegyezni az Európai Unióval, akkor megegyezünk egyes országokkal. Ez idáig járhatóbb útnak tűnik. De hadd kérdezzek vissza! Az ukrán válság rendezésére nem az Európai Unió képviselői, hanem a francia elnök és a német kancellár utaztak Moszkvába. Ezt akkor hová tegyük?! Lehet, hogy mégsem Oroszország osztja meg az EU-t?!

– Ebből a képletből, Oroszország Európához való viszonyából aligha lehet kihagyni az Egyesült Államokat.
– Hogy Amerika nem kevésbé osztja meg Európát, az biztos. Moszkva egyáltalán nem akar elszigetelődni, de eddig sem nagyon tudott mit kezdeni ezzel az Európai Uniónak nevezett politikai fenoménnal. Ráadásul az ukrán válság alaposan megtépázta a szemében Európa tekintélyét. Míg korábban önálló geopolitikai pólusként viszonyult hozzá, addig most világossá vált, hogy Európa nem önálló tényező, hanem automatikusan alárendeli magát Amerika szempontjainak, akaratának. Vazallus, amely képtelen felismerni a saját érdekeit. Érthető, ha Európának nem tetszenek Moszkva Ukrajnával kapcsolatos törekvései, az azonban már nem, hogy miért hangolja maga ellen Oroszországot. Saját érdekeiben ugyanis egy kiszámítható, partnernek tekinthető Oroszország állna. Úgy gondolom, ha Európa önálló lenne, akkor az ukrán válság nem fajul el idáig. Elég lett volna annyi, ha Magyarországhoz hasonlóan legalább felemeli a szavát ebben a kérdésben.

– S akkor hová tegyük Angela Merkelnek nemrégiben az Európai Unió és az Eurázsiai Gazdasági Unió együttműködésének lehetőségéről elhangzott mondatait? Hihető felvetés, vagy inkább csak Oroszország megnyugtatását szolgálta?
– Nem tudok ezzel mit kezdeni, hiszen ezt a lehetőséget Moszkva már az ukrán válság előtt felvetette. Akkor az EU ezt félresöpörte. Úgy gondolom, ezzel a kijelentéssel csupán a minszki találkozó előtt próbálta a kancellár Oroszországot magához édesgetni, Moszkva azonban átlát a szitán, s nem vette ezt komolyan senki.