Negyven éve győzték le először Amerikát

Amikor az Egyesült Államok a katonai beavatkozás mellett döntött, még nem sejtette, hogy egy kis ország térdre kényszeríti.

A Diem-rezsim most már a látszatra sem adott, így az elnök 1957-ben egyenesen kijelentette, hogy az Egyesült Államok határa a 17. szélességi fokig terjed. Az országegyesítésről szóló választásokat sem tartották meg, így egyre többen fordultak szembe az ország vezetőivel. Most már az amerikaiak próbálták meghátrálásra bírni Diemet, ő azonban kíméletlenül fellépett a buddhisták ellen. A rendszer ellenzékét bebörtönözték, így az egykori partizánok elővették az 1954-ben elrejtett fegyvereiket. Diem válaszul elhatározta, hogy a falusi lakosságot erőszakkal a városokba telepíti, ami óriási felháborodást váltott ki.

Az amerikaiak jól látták, hogy bábjuk buzgósága már saját érdekeit veszélyezteti, de Diem csökönyösnek bizonyult. Pedig ekkor már megalakult a Nemzeti Felszabadítási Front is, amiben ugyan többségben voltak a kommunisták, de mellettük számos más irányzat is képviseltette magát.

1963 májusában Hué városában a buddhisták nagy ünnepséget szerettek volna rendezni Buddha születésnapján, azonban a kormányzó betiltotta a megemlékezést, a rendőrség pedig belelövetett a tömegbe. Ezzel kitört a harc a buddhisták és a kormány között. Júniusban az első bonc felgyújtotta magát Saigon főterén, hogy így tiltakozzon a rendszer túlkapásai ellen. Az erről készült fotók bejárták a világsajtót, így az amerikaiaknak már végképp kellemetlenné vált vakbuzgó bábjuk ténykedése.

A rezsimmel szemben álló tábornokok ezért szabad utat kaptak az amerikai nagykövetségtől, 1963 novemberében magukhoz ragadták a hatalmat, Diemet és testvérét pedig meggyilkolták. De a zöld jelzést adó John F. Kennedy már nem tudta rendezni a helyzetet: november 22-én Lee Harvey Oswald lelőtte az elnököt, akinek utódja, Lyndon Johnson a katonai beavatkozás mellett döntött.

Johnson elnök korábban sem titkolta véleményét, hogy Amerikának katonailag kell rendet teremtenie Vietnamban. Először – a kongresszus tudta nélkül – haditengerészeti egységeket vezényelt a Tonkini-öbölbe, amelyek 1964 augusztusában összecsaptak az észak-vietnami flottával.

Ez szolgált ürügyül Johnsonnak arra, hogy megszavaztassa a Tonkini-öböl-határozatot, ami már felhatalmazta az elnököt, hogy tegyen meg mindent a további összecsapás elkerülése érdekében.

Hamarosan Amerika megkezdte Észak-Vietnam bombázását, s miután Johnsont elnökké választották, végleg szabad kezet kapott. 1965 elején a Nemzeti Felszabadítási Front megtámadta a pleikui amerikai támaszpontot, amire válaszul az amerikaiak óriási méretű szőnyegbombázásba kezdtek az észak-vietnami célpontok ellen. A Diem utáni hatalmi harc is véget ért Dél-Vietnamban, miután Nguyen Van Thieu lett az ország elnöke.

Ekkor még az amerikaiak úgy gondolták, hogy óriási erőfölényükkel tárgyalásra kényszeríthetik a kommunistákat. De nagyon rosszul mérték fel a helyzetet.

Az amerikaiak William Westmoreland tábornok kinevezését követően folyamatosan növelték a szárazföldi csapataik számát Vietnamban, ami 1968-ra elérte a félmilliót.

A háború intenzitását jól jellemzi, hogy az amerikai bombázók évente mintegy 700 ezer tonna bombát szórtak Észak-Vietnamra, ami messze magasabb annál, mint amennyit a második világháború során használtak a csendes-óceáni harcok során.

Az Egyesült Államok szövetségesei egyre rosszallóbban nézték a beavatkozást. A Szovjetunió és szövetségesei (köztük Magyarország) az északiakat támogatták, Amerika viszont majdhogynem egyedül hordta a vállán a háború terheit.

Washington most már a megegyezésre törekedett, de az északiak csak most lendültek igazán bele: 1968 januárjában Giap tábornok megindította a Tet-offenzívát, ami súlyos veszteségeket okozott mindkét országrésznek.

Ráadásul az amerikaiak rendkívül kellemetlen helyzetbe kerültek azzal, hogy a világsajtót bejárták a My Lai-i mészárlás képei: március 16-án az amerikai katonák 500 civilt – főleg csecsemőket, gyerekeket, nőket és öregeket – öltek meg egy faluban. Természetesen az észak-vietnami kommunisták sem kímélték az ellenségeiket, ők inkább a hadifoglyok kivégzésében jeleskedtek.

Ekkorra már az amerikai közvélemény is szembefordult a háborús politikával, így Washington igyekezett kapcsolatba lépni a Hanoival. Mivel az északiak is kimerültek a háborúban, beleegyeztek abba, hogy tárgyaljanak nagy ellenségükkel.

1968 márciusának végén Johnson elnök így bejelentette, hogy leállítja az észak-vietnami bombázásokat, azonban a felek nem tudtak megállapodni az amerikaiak kivonulásáról. De utódja, Richard Nixon úgy döntött, hogy „vietnamizálja” a háborút: most már a dél-vietnami hadsereg kiképzésével akarták segíteni a szövetségesüket. A terv azonban kudarcba fulladt: végül több amerikai katona esett el és több bomba hullott le Nixon elnöksége alatt, mint Johnson idején.

A katonai helyzet azonban mit sem változott még azok után sem, hogy Ho Shi Minh 1969 szeptemberében meghalt: az észak-koreaiak semmit nem engedtek az álláspontjukból, vagyis hogy Amerikának ki kell vonulnia az országból. A harcok földrajzi határai ekkor már kitolódtak: az amerikaiak Kambodzsában is bombázták a vietkongok állásait, ami továbbra is óriási terhet jelentett Amerikának – hadi kiadásaik egynegyede ekkor már a vietnami háborúra ment el. A washingtoni stratégák ekkor már jól látták: ezt a háborút lehetetlen megnyerni.

Az óriási pénzügyi teher megrázta az amerikai gazdaságot, ezért Nixon elnök arra kényszerült, hogy 1971-ben eltörölje a dollár aranyra való átválthatóságát. A vietnamiak jól látták, hogy Amerika már belefáradt a háborúba, ezért általános támadást indítottak: már nem partizán harcmodorral támadták az amerikai támaszpontokat, hanem páncélos egységeket sorakoztattak fel. Válaszul Amerika teljes blokádot vont Észak-Vietnam köré, és óriási intenzitással bombázta az országot.

Most már a vietnamiak akartak tárgyalóasztalhoz ülni, de Nixon eltervezte, hogy minden korábbinál nagyobb bombázást hajtanak végre, immáron Hanoit is lerombolják. Ez azonban már nem sikerült: óriási tiltakozások kezdődtek világszerte, így le kellett mondania a tervéről.

Ugyan az 1973-as párizsi egyezményben az amerikaiak elismerték Vietnam függetlenségét, az északiak pedig vállalták, hogy nem küldenek többé katonákat és hadfelszerelést délre, a tűzszünetet valójában egyik fél sem tartotta be. A washingtoni vezetésre érzékeny csapást mért a Watergate-botrány, Nixon távozása után pedig a kongresszus megtiltotta, hogy a beleegyezése nélkül az elnök hatvan napon túl bevesse a hadsereget.

Most már egyértelművé vált, hogy az Amerika által támogatott rezsimek összeomlanak. 1975 elejére a kommunisták általános támadásba lendültek.

Sorra estek el az amerikai katonák által védett vietnami városok, majd Thieu elnök is elmenekült. 1975. április 30-án elesett Saigon – ami ezután a Ho Si Minh-város nevet kapta – ezzel véget ért a vietnami háború. A veszteségek óriásiak voltak: az áldozatok száma meghaladta a 3,8 milliót.

Az amerikai társadalmat mélyen megrázta a vietnami háború. Számos háborúellenes mozgalom bontakozott ki, ezek mögé sokszor neves sztárok is felsorakoztak. Egy új generáció nőtt fel, ami már elutasította a háborús politikát. A békeszimbólumot egyre több fiatal viselte, az új ellenkultúra egyik jelszava pedig az lett, hogy szerelmeskedj, ne háborúzz: make love, not war.

A filmművészetben jól nyomon követhetjük azt a folyamatot, ahogy Amerika lassan szembenézett saját bűneivel. Az 1978-as Szarvasvadász című műben ennek még csak a szikráját látjuk: a vietnamiakat még vérszomjas pszichopatáknak ábrázolja a film, akik orosz rulettet játszatnak a hadifoglyokkal. De a film bemutatja azt is, hogyan tör derékba három jóbarát élete, akik közül az egyik a dzsungel közepén csak azt ismételgeti: mi nem tartozunk ide.

A szakasz (1986) már igazi szembesítés volt Amerika bűneivel. Oliver Stone maga is részt vett a vietnami háborúban, amit sosem tudott feldolgozni: több művében is megörökítette a vietnami borzalmakat. Stanley Kubrick 1987-ben bemutatott Acéllövedék című filmje már egy igazi pacifista remekmű: bemutatja, hogyan válnak gyilkológépekké az amerikai katonák.

Az észak-vietnamiak győzelme az egész térséget újrarendezte: Laosz hamarosan Vietnam gyámsága alá került. Kambodzsában azonban a vörös khmerek brutális terrorrezsimet építettek fel Pol Pot vezetésével. A kambodzsai kommunisták rendkívül ellenségesek voltak Vietnammal, először csak kiutasították a vietnamiakat az országból, majd területi követelésekkel álltak elő. A Kambodzsában lezajlott népirtásnak végül a vietnamiak vetettek véget: 1978-ban bevonultak az országba, ahol egy hozzájuk hű rezsimet hoztak létre.

A szovjet–kínai szembenállás közepette Vietnam az előbbi mellé állt, így egyfajta szovjet hídfőállásnak számított a térségben még Kínával szemben is. Azonban a nagy testvér meggyengülésével az ország elvesztette hegemón pozícióját a térségben. Vietnam lassan kivonult Kambodzsából, a Szovjetunió összeomlásával pedig korábbi támogatóját is elvesztette.

Meglepő módon a háború után évtizedekkel éppen Giap tábornok érvelt amellett, hogy Vietnamnak végre meg kell békélnie Amerikával. A háború hőse másfél éve, 102 évesen hunyt el Hanoiban. A mai napig úgy emlegetik, mint az első embert, aki legyőzte Amerikát.