Negyven éve győzték le először Amerikát

Amikor az Egyesült Államok a katonai beavatkozás mellett döntött, még nem sejtette, hogy egy kis ország térdre kényszeríti.

Aligha van olyan ember, aki még ne hallott volna a vietnami háborúról, ha máshonnan nem, akkor a hollywoodi filmekből. Azt azonban kevesen értik, hogyan tudta egy szegény, gyenge ország megverni először Franciaországot, majd utána az Egyesült Államokat. Pedig ez történt: a hidegháború legtöbb emberáldozatot követelő konfliktusából Amerika csak óriási vérveszteséggel tudott kikecmeregni, bebizonyítva, hogy egyik világhatalom sem legyőzhetetlen.

Vietnam valaha az Indokínai Unióhoz tartozott, ami különböző népeket egyesített francia uralom alatt. 1941-ben azonban Japán megszállta az egész térséget. Ekkor még az Egyesült Államok titkosszolgálata is támogatta a kommunista Ho Si Minh által vezetett Vietnami Függetlenségi Ligát, amit röviden Viet Minhnek neveztek. A japánok legyőzése után a franciák visszatértek, majd 1946-ban gyarmati háború vette kezdetét: a francia erőket Leclerc tábornok, a vietnamiakat Nguyen Giap tábornok vezette, aki egyre sikeresebben vette fel a harcot a gyarmattartókkal. Az Egyesült Államok attól tartott, hogy a vietnami kommunisták győzelmei láncreakciót indítanak el a térségben, ami a későbbiekben megállíthatatlan lesz. Ezt volt a híres „dominóelmélet” , miszerint ha Tonkin – vagyis Vietnam északi része – elesik, nincs több akadály Szuez előtt. Az amerikaiak ezért pénzügyileg támogatták a franciákat.

Az első indokínai háború 1954-ben ért véget, mikor Giap tábornok erői óriási erőfeszítések árán a Dien Bien Phu-i medencében bekerítették a franciákat, majd megalázó csapást mértek rájuk. A genfi konferencián Franciaország elismerte az indokínai államok függetlenségét, Vietnamot pedig átmenetileg két részre osztották a 17. szélességi foknál, hogy később népszavazással döntsenek az egyesítésről. Amerika azonban nem írta alá a végső egyezményt, mert egészen más tervei voltak.

Az északi országrészben a kommunisták rendezkedett be, délen Washington egy hozzá hű politikust állított az ország élére. Ngo Dinh Diem hosszú ideig élt az Egyesült Államokban, mélyen vallásos katolikusként élesen elutasította a kommunizmust. Hatalmát családi klánjával tartotta fenn, és mivel nőtlen volt, testvérének felesége lett a rendszer first ladyje. Rendszerét az amerikaiak pénzügyileg és katonailag is támogatták, s miután a franciák végleg elhagyták az országot, rövidesen amerikai katonák léptek a helyükre – sokan innentől számítják a vietnami háború kezdetét.

A Diem-rezsim most már a látszatra sem adott, így az elnök 1957-ben egyenesen kijelentette, hogy az Egyesült Államok határa a 17. szélességi fokig terjed. Az országegyesítésről szóló választásokat sem tartották meg, így egyre többen fordultak szembe az ország vezetőivel. Most már az amerikaiak próbálták meghátrálásra bírni Diemet, ő azonban kíméletlenül fellépett a buddhisták ellen. A rendszer ellenzékét bebörtönözték, így az egykori partizánok elővették az 1954-ben elrejtett fegyvereiket. Diem válaszul elhatározta, hogy a falusi lakosságot erőszakkal a városokba telepíti, ami óriási felháborodást váltott ki.

Az amerikaiak jól látták, hogy bábjuk buzgósága már saját érdekeit veszélyezteti, de Diem csökönyösnek bizonyult. Pedig ekkor már megalakult a Nemzeti Felszabadítási Front is, amiben ugyan többségben voltak a kommunisták, de mellettük számos más irányzat is képviseltette magát.

1963 májusában Hué városában a buddhisták nagy ünnepséget szerettek volna rendezni Buddha születésnapján, azonban a kormányzó betiltotta a megemlékezést, a rendőrség pedig belelövetett a tömegbe. Ezzel kitört a harc a buddhisták és a kormány között. Júniusban az első bonc felgyújtotta magát Saigon főterén, hogy így tiltakozzon a rendszer túlkapásai ellen. Az erről készült fotók bejárták a világsajtót, így az amerikaiaknak már végképp kellemetlenné vált vakbuzgó bábjuk ténykedése.

A rezsimmel szemben álló tábornokok ezért szabad utat kaptak az amerikai nagykövetségtől, 1963 novemberében magukhoz ragadták a hatalmat, Diemet és testvérét pedig meggyilkolták. De a zöld jelzést adó John F. Kennedy már nem tudta rendezni a helyzetet: november 22-én Lee Harvey Oswald lelőtte az elnököt, akinek utódja, Lyndon Johnson a katonai beavatkozás mellett döntött.

Johnson elnök korábban sem titkolta véleményét, hogy Amerikának katonailag kell rendet teremtenie Vietnamban. Először – a kongresszus tudta nélkül – haditengerészeti egységeket vezényelt a Tonkini-öbölbe, amelyek 1964 augusztusában összecsaptak az észak-vietnami flottával.

Ez szolgált ürügyül Johnsonnak arra, hogy megszavaztassa a Tonkini-öböl-határozatot, ami már felhatalmazta az elnököt, hogy tegyen meg mindent a további összecsapás elkerülése érdekében.

Hamarosan Amerika megkezdte Észak-Vietnam bombázását, s miután Johnsont elnökké választották, végleg szabad kezet kapott. 1965 elején a Nemzeti Felszabadítási Front megtámadta a pleikui amerikai támaszpontot, amire válaszul az amerikaiak óriási méretű szőnyegbombázásba kezdtek az észak-vietnami célpontok ellen. A Diem utáni hatalmi harc is véget ért Dél-Vietnamban, miután Nguyen Van Thieu lett az ország elnöke.

Ekkor még az amerikaiak úgy gondolták, hogy óriási erőfölényükkel tárgyalásra kényszeríthetik a kommunistákat. De nagyon rosszul mérték fel a helyzetet.

Az amerikaiak William Westmoreland tábornok kinevezését követően folyamatosan növelték a szárazföldi csapataik számát Vietnamban, ami 1968-ra elérte a félmilliót.

A háború intenzitását jól jellemzi, hogy az amerikai bombázók évente mintegy 700 ezer tonna bombát szórtak Észak-Vietnamra, ami messze magasabb annál, mint amennyit a második világháború során használtak a csendes-óceáni harcok során.

Az Egyesült Államok szövetségesei egyre rosszallóbban nézték a beavatkozást. A Szovjetunió és szövetségesei (köztük Magyarország) az északiakat támogatták, Amerika viszont majdhogynem egyedül hordta a vállán a háború terheit.

Washington most már a megegyezésre törekedett, de az északiak csak most lendültek igazán bele: 1968 januárjában Giap tábornok megindította a Tet-offenzívát, ami súlyos veszteségeket okozott mindkét országrésznek.

Ráadásul az amerikaiak rendkívül kellemetlen helyzetbe kerültek azzal, hogy a világsajtót bejárták a My Lai-i mészárlás képei: március 16-án az amerikai katonák 500 civilt – főleg csecsemőket, gyerekeket, nőket és öregeket – öltek meg egy faluban. Természetesen az észak-vietnami kommunisták sem kímélték az ellenségeiket, ők inkább a hadifoglyok kivégzésében jeleskedtek.

Ekkorra már az amerikai közvélemény is szembefordult a háborús politikával, így Washington igyekezett kapcsolatba lépni a Hanoival. Mivel az északiak is kimerültek a háborúban, beleegyeztek abba, hogy tárgyaljanak nagy ellenségükkel.

1968 márciusának végén Johnson elnök így bejelentette, hogy leállítja az észak-vietnami bombázásokat, azonban a felek nem tudtak megállapodni az amerikaiak kivonulásáról. De utódja, Richard Nixon úgy döntött, hogy „vietnamizálja” a háborút: most már a dél-vietnami hadsereg kiképzésével akarták segíteni a szövetségesüket. A terv azonban kudarcba fulladt: végül több amerikai katona esett el és több bomba hullott le Nixon elnöksége alatt, mint Johnson idején.

A katonai helyzet azonban mit sem változott még azok után sem, hogy Ho Shi Minh 1969 szeptemberében meghalt: az észak-koreaiak semmit nem engedtek az álláspontjukból, vagyis hogy Amerikának ki kell vonulnia az országból. A harcok földrajzi határai ekkor már kitolódtak: az amerikaiak Kambodzsában is bombázták a vietkongok állásait, ami továbbra is óriási terhet jelentett Amerikának – hadi kiadásaik egynegyede ekkor már a vietnami háborúra ment el. A washingtoni stratégák ekkor már jól látták: ezt a háborút lehetetlen megnyerni.

Az óriási pénzügyi teher megrázta az amerikai gazdaságot, ezért Nixon elnök arra kényszerült, hogy 1971-ben eltörölje a dollár aranyra való átválthatóságát. A vietnamiak jól látták, hogy Amerika már belefáradt a háborúba, ezért általános támadást indítottak: már nem partizán harcmodorral támadták az amerikai támaszpontokat, hanem páncélos egységeket sorakoztattak fel. Válaszul Amerika teljes blokádot vont Észak-Vietnam köré, és óriási intenzitással bombázta az országot.

Most már a vietnamiak akartak tárgyalóasztalhoz ülni, de Nixon eltervezte, hogy minden korábbinál nagyobb bombázást hajtanak végre, immáron Hanoit is lerombolják. Ez azonban már nem sikerült: óriási tiltakozások kezdődtek világszerte, így le kellett mondania a tervéről.

Ugyan az 1973-as párizsi egyezményben az amerikaiak elismerték Vietnam függetlenségét, az északiak pedig vállalták, hogy nem küldenek többé katonákat és hadfelszerelést délre, a tűzszünetet valójában egyik fél sem tartotta be. A washingtoni vezetésre érzékeny csapást mért a Watergate-botrány, Nixon távozása után pedig a kongresszus megtiltotta, hogy a beleegyezése nélkül az elnök hatvan napon túl bevesse a hadsereget.

Most már egyértelművé vált, hogy az Amerika által támogatott rezsimek összeomlanak. 1975 elejére a kommunisták általános támadásba lendültek.

Sorra estek el az amerikai katonák által védett vietnami városok, majd Thieu elnök is elmenekült. 1975. április 30-án elesett Saigon – ami ezután a Ho Si Minh-város nevet kapta – ezzel véget ért a vietnami háború. A veszteségek óriásiak voltak: az áldozatok száma meghaladta a 3,8 milliót.

Az amerikai társadalmat mélyen megrázta a vietnami háború. Számos háborúellenes mozgalom bontakozott ki, ezek mögé sokszor neves sztárok is felsorakoztak. Egy új generáció nőtt fel, ami már elutasította a háborús politikát. A békeszimbólumot egyre több fiatal viselte, az új ellenkultúra egyik jelszava pedig az lett, hogy szerelmeskedj, ne háborúzz: make love, not war.

A filmművészetben jól nyomon követhetjük azt a folyamatot, ahogy Amerika lassan szembenézett saját bűneivel. Az 1978-as Szarvasvadász című műben ennek még csak a szikráját látjuk: a vietnamiakat még vérszomjas pszichopatáknak ábrázolja a film, akik orosz rulettet játszatnak a hadifoglyokkal. De a film bemutatja azt is, hogyan tör derékba három jóbarát élete, akik közül az egyik a dzsungel közepén csak azt ismételgeti: mi nem tartozunk ide.

A szakasz (1986) már igazi szembesítés volt Amerika bűneivel. Oliver Stone maga is részt vett a vietnami háborúban, amit sosem tudott feldolgozni: több művében is megörökítette a vietnami borzalmakat. Stanley Kubrick 1987-ben bemutatott Acéllövedék című filmje már egy igazi pacifista remekmű: bemutatja, hogyan válnak gyilkológépekké az amerikai katonák.

Az észak-vietnamiak győzelme az egész térséget újrarendezte: Laosz hamarosan Vietnam gyámsága alá került. Kambodzsában azonban a vörös khmerek brutális terrorrezsimet építettek fel Pol Pot vezetésével. A kambodzsai kommunisták rendkívül ellenségesek voltak Vietnammal, először csak kiutasították a vietnamiakat az országból, majd területi követelésekkel álltak elő. A Kambodzsában lezajlott népirtásnak végül a vietnamiak vetettek véget: 1978-ban bevonultak az országba, ahol egy hozzájuk hű rezsimet hoztak létre.

A szovjet–kínai szembenállás közepette Vietnam az előbbi mellé állt, így egyfajta szovjet hídfőállásnak számított a térségben még Kínával szemben is. Azonban a nagy testvér meggyengülésével az ország elvesztette hegemón pozícióját a térségben. Vietnam lassan kivonult Kambodzsából, a Szovjetunió összeomlásával pedig korábbi támogatóját is elvesztette.

Meglepő módon a háború után évtizedekkel éppen Giap tábornok érvelt amellett, hogy Vietnamnak végre meg kell békélnie Amerikával. A háború hőse másfél éve, 102 évesen hunyt el Hanoiban. A mai napig úgy emlegetik, mint az első embert, aki legyőzte Amerikát.