A macedón rendfenntartó erők és egy – állítólag koszovói – albán fegyveres csoport között a szerb határ közelében lévő Kumanovóban lezajlott fegyveres összecsapás nyolc rendőr és 14 albán fegyveres halálával végződött, 37 rendőr megsérült, 30 személyt őrizetbe vettek.
A lövöldözésre ébredt lakosság pánikszerűen menekült. Az otthon maradottak a rendőrség zaklatásainak, az eltávozottak pedig annak a sokknak voltak kitéve, hogy visszaérkezve otthonaikat lerombolva találták. A helybeliek kitartóan állítják, s ezt tények is alátámasztják, hogy az albán, a macedón és a szerb lakosság együttélése a városban mostanáig harmonikus volt. Ehhez az is hozzájárult persze, hogy Kumanovóban, a Jugoszláv Néphadsereg egykori gyakorlóterén és kaszárnyájában NATO- és KFOR-kiképzőközpont működik, légvédelmi rakétarendszerrel, radarmegfigyelő állomással felszerelve. A helyi lakosok a hétvégi konfliktusnak semmi előjelét nem tapasztalták, és legtöbbjük úgy véli, hogy azt valójában a kormány rendezte meg.
Macedónia nevének hallatán a legtöbben Nagy Sándorra gondolnak. Nimbuszának fenntartásáért a konzervatív Gruevszki-kormány meg is tesz mindent. Az akkor jóval nagyobb terület értékét elsősorban a rajta keresztül haladó fontos utak adták és adják ma is, mint az Adriai-tenger és Isztambul közötti legrövidebb útvonal, a római Via Egnatia, vagy a Szalonikiből észak felé vezető út. Az ország ma jóval kisebb, s lakói már nem hellének, hanem többnyire szlávok, kisebb részben albánok. A többség által beszélt nyelv évszázadokon át a bolgár egy nyelvjárásának számított. Csak a XX. század elején kezdték elismerni a macedónt mint különálló nemzetet, nyelvet és kultúrát, szomszédai azonban máig nem törődtek bele önállóságába, amelyet a közös jugoszláv államon belül nyert el, s nem szűntek meg terveket szőni arra, hogyan olvaszthatnák be országukba. Erőteljesen aspirál erre az 1912-ben létrejött Albánia is, mivel Macedóniában nagy lélekszámú (a lakosság 25 százalékát kitevő) albán közösség él.
Az ország nagyhatalmi játszmáknak is színtere volt és maradt. A XX. század hajnalán az oszmán török birodalom bomlasztásában osztottak rá szerepet, most pedig az Európa energiaellátásáért dúló harcban, a Török Áramlat gázvezeték európai folytatásának egyik kulcsállamaként fungál. Mindkettőben állandó játékos Oroszország, amely mint akkor, most is igyekszik szilárdan megvetni a lábát a Balkánon, s Gruevszkit orosz barátnak tekinti. Így logikus lenne, ha a másik geopolitikai oldal gyengíteni próbálná a kormányfőt.
Ha valóban megrendezett volt a kumanovói összecsapás, felmerül a kérdés, kinek állhatott érdekében a tűzzel játszani? A különböző etnikumok közötti feszültség ugyanis itt könnyen véres konfliktusba torkollhat. A legutóbbi nagyobb albán–macedón fegyveres konfliktus eredménye volt a 2001-es ohridi megállapodás, amelynek révén az albánok részt vesznek Macedónia kormányzásában.
Az utóbbi időben azonban a hatalomnak nagyon meggyűlt a baja az ellenzékkel, és a külföldi – elsősorban amerikai – támogatással az ellenzék lehallgatása miatt a kormány lemondását követelő civil szervezetekkel. A kumanovói események után azonban, amelyben a rendvédelmi szervek bizonyították, hogy a kormány képes megvédeni az országot az ellenséges betolakodóktól, a tüntetések lendülete alábbhagyott.
Semmiképp sem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy már 2000–2001-ben nagy szerepet játszottak az akkor alakult Felszabadító Néphadsereg (ONA) harcosainak kiképzésében az al-Kaida által működtetett táborok Észak-Albániában. A most leleplezett társaság feltűnően jól képzett volt városi gerillaharcban, sok fegyverrel és egyelőre ismeretlen pénzforrásokkal. Szerbiának ezek az események ürügyet szolgáltatnak ahhoz, hogy a fenyegetettségre hivatkozva ne számolja fel a külön szerb rendvédelmi erőket, amit pedig az EU egyre erőteljesebben követel tőle. Lehet, hogy ez az egész amolyan „kéz kezet mos” ügy?
