– Mi az amerikai álláspont ma a vietnami háborúval kapcsolatban?
– Lehet, hogy néha egy-két politikus megemlíti a háborút, de nincsen hivatalos álláspont. Az amerikai nép nyilvánvalóan úgy ítéli meg, hogy ez a háború kudarc volt. Sőt, az afganisztáni viták során is előkerült Vietnam. Az emberekben benne volt az a félelem, hogy a mostani háborúk is úgy végződnek, mint az. Az iraki beavatkozásnál is sokan felvetették, hogy muszáj tisztában lenni azzal, mi a háború célja és meddig fog tartani. Bár nekem nem voltak kétségeim, én támogattam a vietnami háborút.
– Szóval önként vonult be?
– Nem voltam zsoldos, akkor még sorozták a katonákat. Engem az egyetem hatodik évében, vagyis a befejezés előtt egy évvel hívtak be szolgálatra. A hallgatói viszony nem jelentett felmentést akkoriban, a huszonöt év alatti fiatalokat sorozták a seregbe. Igaz, lett volna lehetőségem, hogy kibújjak a szolgálat alól: még az egyetemről ismertem a katonaorvost, aki a vizsgálatot végezte. Háromszor is megkérdezte, hogy milyen egészségügyi problémát írjon be a kartonomba, de én azt válaszoltam, hogy semmi bajom. Így aztán megfeleltem, és besoroztak.
– És miért gondolta úgy, hogy önnek harcolnia kell Amerikáért?
– Ennek több oka is volt. 1956-ban menekültünk el Magyarországról, és Amerika volt az az ország, amely befogadott bennünket, ezek után úgy gondoltam, hogy a szolgálat állampolgári kötelességem. A második ok az volt, hogy én a kommunizmus elől menekültem el Magyarországról, és úgy gondoltam, hogy a vietnami háború a Szovjetunió elleni harc része, és nekem ebben szerepet kell vállalnom. Valamint én már akkoriban aktívan rész vettem az amerikai politikában. A hatvanas évek végén nagyon sok diáktüntetést szerveztek az egyetemisták, főleg a baloldali gondolkodásúak. Én a másik oldalon álltam, más nézeteket vallottam. Volt olyan például, hogy egy Nixon elleni tüntetésen vörös zászlókat téptünk ki a tüntetők kezéből. Ezek után úgy gondoltam, hogy nem lenne tisztességes, ha nem vállalnám a kockázatot, és megfutamodnék a háború elől.
– Meddig tartott a kiképzés?
– Louisiana államban volt az én kiképzőtáborom, mert ott hasonló a klíma és a környezet, mint Vietnamban: nappal 40 fokos hőség, 90 százalékos páratartalom. Két hónapig tartott az alap, azután küldtek volna még két hónapos gyalogoskiképzésre, de az utolsó pillanatban megváltoztatták, és nem vezényeltek át a gyalogosokhoz, híradós lettem. Egyébként a gyalogosok többsége négy hónap után egyenesen a frontra ment. A sorozásban még az volt az érdekes, hogy az elején sorba állítottak bennünket, és minden negyedik embert kiállították. Ők mentek tengerészgyalogosnak, akik a legnehezebb kiképzést és a legveszélyesebb küldetéseket kapták.
– Hogy jutottak el Vietnamba?
– Mi kereskedelmi repülőgéppel mentünk, mert nem volt elég katonai gép. Több mint húsz órás út volt: Seattle-ből, Hawaiira, majd onnan a Wake-szigetekig, amely apró sziget, és semmi más nincs rajta csak egy repülőtér, ahol tankolni lehet. Éjjel landoltunk Vietnamban. Eléggé elbizonytalanodunk, már a gépből is lehetett látnia a robbanásokat. Amikor leszálltunk, még egy-két vizsgálatot elvégeztek, majd levackoltunk a homokba, és ott éjszakáztunk.
– Meddig volt a hadszíntéren?
– Hét hónapot töltöttem Vietnamban, 1970–71-ben. Saigontól 20 kilométerre voltam egy katonai bázison, amely aknamezőkkel és szögesdrótokkal volt körülvéve. Próbáltak rakétával támadni bennünket, ám nagyon kezdetlegesek volt a tüzérségük. Volt olyan is, hogy be akartak fúrni a táborunk alá. Persze ezt felismerte az amerikai hadsereg, és vadászgépekkel szétbombázta az alagutakat.
– Találkozott magyarokkal a seregben?
– Persze, többen is voltunk. Emlékszem, volt egyszer, hogy Saigonban sétáltunk amerikai egyenruhába öltözve, és magyarul beszéltünk. Nemcsak a vietnamiak, de az amerikaiak is marslakónak néztek bennünket, el sem tudták képzelni, hogy honnan jöttünk. Egyébként sok magyar szolgált a a háborúban, erről tanúskodik a vietnami emlékmű Washingtonban, számos magyar név található rajta.
– Volt bajtársa, aki életét vesztette a háborúban?
– Sajnos igen. Akkoriban, ha jól emlékszem, ötszáz amerikai halott volt havonta. Az volt a legmegrázóbb, hogy a helikopterek folyamatosan szállították a sebesülteket. A közlekedés mindig rizikós volt. A helikopterek nagyon könnyű célpontjai voltak az ellenségnek, de terepjárókkal való közlekedés sem volt veszélytelen. Soha nem lehetett tudni, hogy mikor, honnan érkezik támadás, ki hajlandó ránk dobni egy kézigránátot. Ez gerillaháború volt, nem lehetett megkülönböztetni a civileket a katonáktól. A vietnami katonák többsége nem is viselt egyenruhát.
– Hogy bírták a katonák ezt a stresszt?
– Sajnos sokan rászoktak a drogokra. Nagyon könnyen be lehetett szerezni, főleg a marihuánát. Persze a vietkongok is terjesztették, hogy rombolják az amerikai morált. Szilveszterkor az egyik katona kábult állapotban lövöldözni kezdett, és nekem kellett leállítani és elvenni tőle a fegyvert. Részt vettem egy katona ellen indult vizsgálatban is. Valaki bekattant, és ki kellett deríteni, hogy mennyire volt indokolt a vádlott harci cselekménye, miért lövöldözött, kit és miért lőtt le. Aki két hónapig a dzsungelben felderítő feladatott látott el, azt könnyen cserbenhagyhatta az ítélőképessége.
– Hősként tisztelték önöket, amikor hazatértek?
– Engem nem zavart különösebben, de sokan fájlalták, hogy nem fogadták úgy őket, mint mondjuk a világháborús veteránokat. Sorozott katonák voltunk, teljesítettük a kötelességünket, de akik tüntettek a háború ellen, negatív véleménnyel voltak rólunk. Én személy szerint nem vártam, hogy hősként fogadjanak. Azt tettem, amivel megbíztak.
– Ön szerint miért vesztették el a háborút? Reagan elnök azt mondta, hogy Amerika nem hagyta győzni a katonáit.
– Én is valahogy így látom a dolgot. Először is nem lehet tíz évig háborúban állni, főleg nem sorozott katonákkal és ilyen hatalmas emberveszteségekkel. Az amerikai nép belefáradt a háborúba és veszteségekbe, nem volt meg a kellő társadalmi támogatottsága a folytatásnak. A másik ok pedig az volt, hogy szerintem a katonai vezetés kezét megkötötte a politika. Ha a hatvanas évek közepén hirtelen nagyobb erővel lépnek fel Vietnamban, talán nagyobb sikerrel járnak, mint így, hogy szépen lassan, folyamatosan építették fel a háborút. És persze a vietekongok kitartóbbak voltak. Tíz év és ötvennyolcezer ezer halott után elfogyott az amerikai politikai akarat, nem is lehetett látni, hogy mikor és hogy lesz ennek vége.
– Tartja még a kapcsolatot a katonatársaival, megviselte őket a háború?
– Öten ötévente szervezünk egy egész hétvégés találkozót. Ekkor visszahallgatjuk a felvételeket, amelyeket Vietnamban vettünk fel és hazaküldtünk. Ilyenkor kiderül, hogy sokat színesednek az élmények az idő múlásával. Érdekes, egyszer felvetettem, hogy utazzunk el Vietnamba, de hallani sem akartak róla.
– Ön járt azóta Vietnamban?
– Igen. Nagyon szép ország. A kommunista vezetőket és hívószavakat ábrázoló molinók mellett megférnek a legmodernebb bevásárlóközpontok. Hatalmas a fejlődés, szépek a városok. Sok a régi, még a francia érából származó épület. A vietnamiak beszélnek angolul, még a háborús időkből. Kedves volt mindenki, még akkor is, amikor megtudták, hogy amerikai vagyok. Nincs bennük neheztelés. Az Amerikával való politikai kapcsolat is rendeződött, hiszen félnek a kínai térhódítástól. Sőt állítólag az a McCain szenátor egyengeti az amerikai–vietnami kapcsolatokat, aki hét évig raboskodott vietnami börtönben a háború alatt.
– Ennyi év távlatából, hogy értékeli: jó döntés volt elmenni a háborúba?
– Nem bántam meg. Szerencsém volt, nem kellett az első vonalban harcolnom, nem sérültem meg, hazatértem. Értékes tapasztalat volt. Ha visszagondolok azokra az időkre, a borzalmakra, amiket láttam, a stresszhelyzetre, amelyet átéltem, minden hétköznapi probléma csekélységnek tűnik. Már ezért megérte elmenni.
