Nem követte nyár az arab tavaszt

N. Rózsa Erzsébet szerint a 2011-es események leszámoltak a politikai értelemben vett egységes arab világgal.

– Az arab tavasz részint váratlanul érte a szakértőket, ugyanakkor korábban George W. Bush amerikai elnök a térség demokratizálását hirdette meg, amely politikát valamelyest Barack Obama is folytatta. Éppen erre alapozva egyes vélemények szerint az események hátterében végig az Egyesült Államok állt, és a szálakat Washingtonból mozgatták.
– Én abban nem hiszek, hogy az Egyesült Államoknak szerepe lett volna az arab tavasz kirobbanásában, a nyilvános információk és az események menete alapján legalábbis minden arra utal, hogy ezek spontán megmozdulások voltak. Ezt erősíti az is, hogy a tüntetésekről hiányoztak a hordószónokok, egyszerűen kivonult a nép az utcákra és önmagától szervezkedett. Ezután az egyik legnagyobb probléma éppen az volt, hogy ha a nép nem szervezi magát politikai tényezővé, akkor nem tud részt venni a döntéshozatalban, helyükre más politikai erők – például a hadsereg vagy az iszlamisták – lépnek, ez pedig be is következett. A váratlanságról pedig annyit: azt mindenki tudta, hogy baj van, csak azt nem lehetett megjósolni, mikor és hogyan fog a feszültség robbanni. Azt elég jól lehetett látni, hogy komoly társadalmi és modernizációs problémák vannak, hogy a globalizációt onnan sem lehet távol tartani, hiszen például ott is mindenki néz tévét, és tudja, mi történik a világban.

– Ennek fényében mennyire lehetett számítani a következményre, gondolok itt elsősorban a menekültáradat megindulására?
– Az események menete az egész világot, még magukat a térség szereplőit is meglepte. Ami a menekülteket illeti, a történelem során, ha valahol háború volt, onnan mindig menekültek az emberek. Moammer Kadhafi, Líbia megbuktatott vezetője, amikor már nagyon szorongatták, fenyegetőzött azzal, hogy majd megnyitja az Európába vezető utat a menekültek előtt, csak akkor senki nem gondolt bele ennek következményeibe. Ennek ellenére nem lehet azt mondani, hogy az Európai Uniót teljesen váratlanul érte volna a jelenség. Az EU már évtizedek óta dolgozik azon, hogy helyben oldja meg a problémát, 1995-ben a barcelonai folyamat, 2003-ban az európai szomszédságpolitika, majd 2008-ban az Unió a Mediterráneumért mind azt célozták meg, hogy segítsünk politikai, biztonságpolitikai, gazdasági, pénzügyi, társadalmi, kulturális kérdésekben a Földközi-tenger déli partján fekvő országoknak. Bár szép eredmények is születtek, a pénz sosem volt elég, különösen a probléma volumenéhez és a gazdasági válsághoz mérten, a partnerországok pedig mindig elégedetlenek voltak.

– A térség destabilizációjának egy másik súlyos következménye a radikálisok, például az Iszlám Állam előretörése. Mennyi esélyt lát arra, hogy a terrorszervezet idővel pacifikálódik?
– Az majd elválik, hogy egyszerűen csak új határok meghúzásáról van-e szó az Iszlám Állam esetében, és a szervezet úgymond betörik a nemzetközi rendbe, avagy például megindul egy folyamat, amelynek során minden határ eltűnik. Vannak olyan elképzelések, hogy az Iszlám Állam határok közé szorul, onnantól kezdve persze továbbra is lehet vele ellenségesnek lenni, de akkor már benne lesz a rendszerben. Nehéz megjósolni, mi fog történni, de magam is el tudok képzelni egy olyan forgatókönyvet, hogy a szervezet megtart egy területet. Különösen annak fényében, hogy levegőből nem lehet háborút nyerni, és szemmel láthatóan nincsen olyan erő, amely szárazföldi csapatokat hajlandó lenne velük szemben bevetni.

– Mennyire rendezte át az arab tavasz a geopolitikai viszonyokat?
– Az arab tavasz azt mutatta meg végérvényesen, hogy az arab világról kulturális és érzelmi értelemben beszélhetünk, de politikaiban nem. Mára világossá vált, hogy vannak egyes arab országok, amelyek eseti alapon köthetnek koalíciókat, de egyetlen olyan ügy maradt, amely esetleg képes átfogó összefogást eredményezni, ez pedig Palesztina. Ami tehát markáns változást jelent, hogy a területi államhoz való lojalitás alakult ki, így az emberek azt mondják, iraki vagyok, egyiptomi vagyok, szíriai vagyok! Ebből következett az is, hogy míg az arab tavasz előtt három erőközpont volt, Törökország, Izrael és Irán, addig az átalakulás után úgy tűnik, Egyiptom a legnagyobb arab országként, illetve Szaúd-Arábia is egyre nagyobb szerepet vállal. Ez azonban nem feltétlenül azért van, mert az arab államok lettek erősebbek, hanem azért is, mert a többi – beleértve az Egyesült Államokat – is gyengébb lett.

– Úgy tűnik, mintha négy évvel az események után nagyobb lenne a káosz a térségben, mint korábban volt. Ha az arab tavaszra mint a demokratizálódás igényére tekintünk, mit mondhatunk, sikerrel jártak?
– Erre a kérdésre országonként más válasz adható. Bahreinbe az Öböl Menti Együttműködés Tanácsának rendfenntartó erői, főleg szaúdiak vonultak be, és leverték a tüntetéseket, ott nincs siker. Szíriában, Líbiában és Jemenben polgárháború dúl, tehát ezt is nehéz pozitívan értékelni. Egyiptomban nagyon sokan azt mondják, hogy két forradalomról lehet beszélni, az egyik Mubarak, a másik Morszi eltávolításával járt. Ez nem jelenti azt, hogy Szíszi uralmával mindenki elégedett lenne, de a kormányzat most viszonylagos rendet tud fenntartani, és komoly gazdasági fejlesztési projekteket indított be, tehát az arab tavasz megítélése ebben a szakaszban inkább pozitív. Igazi sikertörténetként Tunéziát lehetne megnevezni. Az eseményeknek persze voltak hatásai a többi arab országra is, leginkább az, hogy nagyobb figyelemmel fordulnak a nép felé. Ez lehet, hogy olykor csak annyiban merül ki, hogy a retorikában többet hivatkoznak a demokráciára, de azért mindenütt voltak legalább apró változások. Összességében az arab tavasz legnagyobb sikere ilyen szempontból pedig az, hogy ha valahol demokratikusan iszlamista kormány kerül hatalomra, akkor azt a Nyugat hajlandó elfogadni, tehát lényegében véve legalizálták ezeket a politikai szereplőket.

– Európában, részben a menekültáradatnak köszönhetően, mintha egyre ellenségesebben tekintetnénk az arab világra. Milyen szemmel tekintenek ugyanakkor az arabok földrészünkre?
– Én inkább azt mondanám, hogy csalódottan látjuk az arabokat, szomorúan legyintve, hogy nem tudták megcsinálni. Én ugyanakkor óvatosságra intenék, hiszen ezek a változások elhúzódó folyamatok, gondoljunk csak az európai népek tavaszára, amely évtizedeket vett igénybe. Másrészről az arab világ is mintha csalódott volna önmagában. Az arab tavasz idején mindenkinek dagadt a melle a büszkeségtől, amiért megmutatták, hogy ők is tudnak demokráciát csinálni. Aztán ahogy a dolgok másként alakultak, egyre inkább egyfajta fásultság vett erőt rajtuk, és a rend és nyugalom helyreállítása lett a cél, különösen, amikor néhány országban polgárháborúba fordultak az események. Ráadásul Európa reakciója is kiábrándító volt számukra. Nagyon is nyilvántartják, hogy Ben Ali elűzése előtt néhány nappal például a franciák még hadsereget akartak neki küldeni. Ehhez ráadásul az is hozzájárul, hogy miközben Európából „számolatlanul” érkeznek a tanácsok, mit kellene csinálni, Európa ezúttal tényleg nem tud segíteni.