Ausztriában már zuhanyozni sem lehet iraki útlevéllel

Bécs csak egy tranzitország fővárosa a migránsok számára. A pályaudvarokon próbáltunk rájönni, miért.

Az épületben egy nagyobb csoportra leszünk figyelmesek. Férfiak állnak körben, kezükben vonatjegy, hátukon terepszínű zsák. Egyikük, a legalacsonyabb közülük büszkén mondja, hogy beszél angolul. Fiaasz angolja tökéletes, ami nem is csoda, hiszen idegenvezetőként dolgozott Szíriában. Tolmácsként pedig a horvátországi menekülttáborban „helyezkedett el”, pontosabban ajánlotta fel a szolgálatait, mert látta, hogy ha segít, akkor azzal meggyorsíthatja az ügymenetet, mind az adminisztráció, mind a buszozás során. Istenre esküszik, amikor azt mondja: az ottani háromezer emberből hétszáz volt szerinte szír. Kidülledő szemekkel, a mássalhangzókat jól megnyomva mondja: az a körülbelül kétezer-háromszáz ember nem menekült, hanem migráns. Fiaasz sem marad egyébként Bécsben, Belgiumba tart. Ott pedig már nem tolmácsolna, eredeti szakmájában dolgozna tovább. Azért nem Ausztriában, mert „a kormány itt nem kér belőlünk, mennünk kell”, mondja.

Megyünk mi is, a sínekhez, ahol egy gyerekrajzokkal teli lepedő és egy áthúzott Aszad képekkel díszített hirdetmény előtt egy magyar címeres baseballsapkát veszünk észre. Tulajdonosa folyamatosan mosolyog a sapka alatt, jól beszél angolul ő is, magyarul „még csak kicsit”. Afridi 2011-ben jött el Pakisztánból, most Magyarországon él, dolgozik és tanul. Antropológiát méghozzá. Szereti hazánkat és kicsit szomorúan mondja: tisztában van vele, hogy ha most jönne, tovább kellene állnia. Négy éve még jöhetett, akkor befogadták. Befogadtuk.

Szerinte Magyarország megtelt. Ausztriáról is ezt mondja kicsit keserűen, de folyamatosan mosolyogva. Bőrdzsekis barátainak a szavait viszont már olyan monoton hangsúllyal tolmácsolja, mintha csak a Google fordítót próbálná utánozni: azért megyünk Németországba, mert ott befogadnak minket és mi a háború után nem vágyunk másra, csak békére és rendes életre. Elképzelni sem tudjuk, hányszor mondhatta el az utóbbi napokban szóról szóra ugyanezt.

Pár méterrel odébb, illetve bocsánat, egy kicsivel nyugatabbra már szállnak fel a migránsok a Salzburgba tartó különvonatra. Kordonok mögött álló rendőrök engedik be őket a peronhoz tízesével, a szerelvényre is egyenruhások engedik fel a menekülteket. Körülöttük segélyszervezetek önkéntesei robognak el színültig megpakolt bevásárlókocsikkal, és névtáblás tolmácsok cikáznak le-föl. A mechanizmus szemmel láthatóan jól működik, osztrák pragmatizmussal épült ki. A menetrend szerint Salzburgba közlekedő járatra viszont nem szállhat fel egyetlen migráns sem. Megnézni persze szabad a vonatot: ott áll a szomszédos vágányon. Így néz ki tehát az osztrák vasúti társaság plakátokon hirdetett, a menekültek felé irányuló embersége.

Egy, a marcona osztrák rendőrök között álló szír srác, Omar szeret itt élni. Ő sem ment tovább Németországba, itt marad Ausztriában, mely – ismétli a korábban hallottakat – megtelt. Annyira, hogy az iraki barátai még egy szállodába sem mehettek be, pedig fizettek volna rendesen és csak zuhanyozni szerettek volna. De amint meglátták a portán az iraki útlevelüket, ajtót mutattak nekik. Remélik, hogy Németországban ez nem fordul elő, és nyomatékot adva szavaiknak fel is szálltak a Salzburgba tartó különvonatra.

Mi pedig a Hauptbahnhof hipermodern üvegcsarnokához megyünk. Itt már jóval több a migráns, a jegypénztár előtt megint csak rendőrök és kordonok között állnak. Az automatákra angolul és arabul kiírták, hogy Salzburgba és Németországba itt már nem lehet jegyet venni. A korlátoknak és szabad falfelületeknek, de sok helyen még a szemeteseknek is szinte mindenhol menekültek vetik a hátukat. Egy kurd csapathoz lépünk, kezükben ott a vonatjegy, izgatottan beszélgetnek. Tolmácsuk, egy itt élő, ugyancsak kurd nő szerint azért igyekszik minden migráns Németországba, mert a kancellár asszony rendkívül befogadó. Szerinte ha Ausztria vagy Magyarország vezetője mondana olyat, mint Angela Merkel, akkor oda menne ez a sok ember.

Finnországot nem említi, pedig az irakiaknak Helsinki valami olyasmit jelent, mint a szíreknek München. Ezt egy itt ücsörgő fiatal iraki fiútól tudjuk. Beszélgetésünk kissé abszurdra sikerült, amit csak fokozott, hogy pólóján ott feszít Will Smith a Legenda vagyok című filmből.

– Beszélsz angolul?
– Igen.
– Németországba mész?
– Nem, Finnországba. Iraki vagyok.
– Miért mennek az irakiak Finnországba?
– Tessék?
– Miért nem maradtok Ausztriában?
– Bocs, nem beszélek angolul.

A Westbahnhoffal ellentétben itt rengeteg a kisgyerekes menekültcsalád. Amíg a szülők a székeken, a padokon, a földön vagy a sportbárban ülnek és pihennek, addig a gyerekek szaladgálnak a pályaudvaron. Imádják a mozgólépcsőt és a vastag plexiből készült liftet, céltalanul utaztatják rajta magukat le, föl. Aztán megint: le, föl.

Hiába, ez már a Nyugat. Itt már a vertikális migráció is ilyen egyszerű. De egyszer megtelik a lift, ahogyan Ausztria is megtelt.