Miközben a délszláv háborúk óta nem látott mennyiségben települnek Magyarország területére amerikai erők, szinte naponta érkeznek olyan hírek, melyek az Oroszország és a NATO közötti, alighanem évekre hűvössé váló kapcsolatról árulkodnak. Felmerül a kérdés, hogy az általánosságban a szövetséggel, elsősorban az Egyesült Államokkal szemben kialakuló orosz ellenállás közepette lehet-e olyan nemzeti katonapolitikát folytatni Európában, különösen térségünkben, mely minimálisra csökkenti Moszkva lehetséges reakcióit.
Szakértők rámutatnak, hogy az 1997-es NATO–orosz alapokmány elveinek és szellemiségének folytatódó vállalása most is irányadó lehet. Ez óvott az új tagországok területére történő, jelentős erők állandó vagy huzamosabb idejű telepítésétől. Az orosz katonai gondolkodás és fenyegetettségérzet tükrében kerülendő továbbá a mélységi csapásmérésre alkalmas eszközök fogadása, különösen azoké, melyek nukleáris hordozóeszközök lehetnek. Hasonlóképpen, mint azt az elmúlt évek vitái is bizonyítják, a stratégiai védelem eszközei, így az orosz nukleáris elrettentő képességet fenyegető rakétavédelem is „vörös posztó” az orosz védelmi tervezés és döntéshozatal számára.
Ezekhez az irányelvekhez érdemes mérni az eddig felmerült magyarországi terveket is. Négy amerikai harckocsi és nyolc páncélozott szállító harcjármű állandó (ezért országgyűlési döntést igénylő) előrevonása a tatai laktanyába aligha éri el az oroszok ingerküszöbét, ahogy a földi csapatok közvetlen támogatására alkalmas A–10-es repülőgépek éppen aktuális, két hónapos telepítése sem. Ezzel szemben minden olyan amerikai, belga, holland, német, olasz és török (a jövőben esetleg lengyel) harci gép, mely a NATO nukleáris megosztási programjában B61-es hidrogénbombák hordozására kijelölt, még rövid távú jelenlét esetén is kivívhatja Moszkva haragját.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!