Alapvetően különbözik a mostani választás az eddigiektől, így még a tavaly májusi elnökválasztástól is. Az emberek mind kiábrándultabbak, a Majdan után közel két évvel szinte teljesen elolvadt a hatalommal szemben táplált bizalom, a remény csalódottságba fordult át, ellenzék lényegében nem létezik, igaz a keleti és déli országrészben még így is komoly kellemetlenséget okozhat az uralkodó elitnek.
Az okok nyilvánvalók, az országot háború sújtja, s a többi részen is megrendült a biztonság, megnövekedett az erőszak, amely a politikát sem hagyja érintetlenül, ráadásul vészesen megnövekedett a szociális bizonytalanság. A jövőt tekintve rossz hír a fiatalok egyre nagyobb tömegű elvándorlása, amely összefügg az ország vészes mértékű ipari leépülésével is. A donecki szociológus, Jevgenyij Kopatyko ecsetelte ekképp az ukrajnai helyzetet, aláhúzva, hogy minden régió a saját problémáival küszködik. Míg a keleti részek a háború és az etnikai szembenállás miatt szenvednek, addig nyugaton a szociális helyzet, az emigráció miatt nagy az elkeseredés. Kárpátalja ebben a helyzetben Magyarországra, Csernyivci Romániára, míg az északnyugati területek Lengyelországra figyelnek, nem pedig Kijevre.
Nem nagyon tér el ettől a helyzetértékeléstől a nyugati szakértők véleménye sem. A francia Arnaud Dubien például arra hívta fel a figyelmet, hogy Arszenyij Jacenyuk pártja nem is indít jelölteket, ami nem véletlen, hiszen a kormányfő népszerűsége szinte alig mérhető. Mint megjegyezte, a Petro Porosenko mögött álló erő a voksok nagyjából ötödével ugyan formálisan nyerhet, ám valójában az alacsony részvételi arány mentheti meg a hatalmat a nyilvánvaló bukástól.
Megoszlik az elemzők véleménye a Kijev főpolgármesteri székéért induló Julija Timosenko politikai jövőjéről. Míg vannak, akik szerint végleg le kell lépnie a színről, addig mások szerint még akár elnök is lehet belőle. Mint az egyik európai elemző rámutatott, a volt miniszterelnök jelenleg okosan hallgat, legfeljebb szociális kérdésekben szólal meg, a múltat kétségbeesésükben egyre rózsaszínűbben látó emberek szemében így a „boldog békeidők” az elmúlt másfél évben nem lejáratódott politikusaként térhet vissza.
A két szakadár területen, az úgynevezett Donecki és Luhanszki Népköztársaságban a minszki felek csúcstalálkozóján a jövő év elejére halasztották a választást, amelyet Kopatyko a Donbasz taktikai sikereként értékel, mivel ezúttal nem ide irányul majd a figyelem. Mint az elemző elmondta, nemcsak Doneckben, de az egész országban is lényegesen romlott az életminőség az elmúlt másfél év alatt, milliók hagyták el a régiót, az élet azonban zajlik, s mint külön megjegyezte, a piacon az emberek már rubellel fizetnek. Ez felveti a régió jövőjének kérdését is, s Kopatyko szerint a dolgok a konfliktus befagyása felé haladnak. Ez lényegében azt jelenti, hogy a két szakadár régió formálisan Ukrajna része marad, gazdasági értelemben azonban mind erősebben kötődik Moszkvához.
Az elemző ugyanakkor a konszolidáció előtt álló akadályként említi, hogy Ukrajnában ma nincs olyan általánosan elismert vezető, mint anno a lengyeleknél Lech Walesa vagy II. János Pál. Az is gond, hogy az ukrán elit köreiben a nacionalista nyomás miatt nem lehet a békéről beszélni, hiszen azt a gyengeség jeleként értékelnék. A szociológus emlékeztet arra, hogy két éve még szinte senki nem akarta volna, hogy a Donbasz orosz legyen, addig mára már kevesen tudják elképzelni az együttélést Kijevvel.
Az sem nagyon látszik, ki fogja újjáépíteni a Donbaszt. Persze, addig még békét is kell teremteni. Mint német és francia elemzők figyelmeztettek, a minszki folyamatot végig kell vinni. Berlin és Párizs egyszerűen nem tehet mást, hiszen kivonulásával azonnal kiújulna a Donbaszban a háború, s ez tovább rombolná Európa imázsát. Így aztán e két ország, míg nyilvánosan Oroszországot bírálja, a háttérben egyre komolyabb nyomás alá helyezi a minszki megállapodásban foglaltak teljesítésétől vonakodó Kijevet.
