Könnyen dobálózunk manapság a háború szóval, beszélünk információs, kereskedelmi, tej- vagy éppen banánháborúról. A militarizált terminológia egyre inkább teret nyer a közbeszédben, befészkeli magát a tudatunkba. Nem véletlen tehát, hogy a Valdaj Klub ez évi találkozójának központi témája a háború és a béke kérdése.
Mint a tanácskozás résztvevői már tavaly is megállapították, s erről szólt nagy vihart kavart „valdaji beszédében” maga Vlagyimir Putyin is, a konfliktusok sűrűsödése, a feszültség megnövekedése a korszakváltás kényelmetlen, ám logikus velejárója. A második világháború után kialakult világrend eresztékei meglazultak, recsegnek-ropognak. Ez a rendszer összeomlott még a múlt század kilencvenes éveinek fordulóján, közben az egypólusú világrend sem erősödött meg, az új rend körvonalai pedig még csak halványan látszanak.
Ez a helyzet azonban messze nem különleges. Két évszázaddal ezelőtt ugyanígy háborúk sora rázta meg Európát, aztán az 1815-ös bécsi kongresszuson a nagyhatalmak a kapcsolatok új rendszeréről állapodtak meg. Beköszöntött a diplomácia aranykora, s az erőegyensúlyon alapuló berendezkedés hosszú időre stabilitást hozott. Ez az időszak Oroszország számára a geopolitikai sikerek mellett kulturális és intellektuális felemelkedést hozott. Ezeket az eseményeket idézi fel az orosz irodalom nagyregénye, a Háború és béke is. Nem véletlen, hogy Lev Tolsztoj először a Háború és megbékélés címet akarta adni művének, az író ugyanis úgy teszi fel a kérdést, hogy az emberi létezés alapja a háború-e, amelyet néha békekötések szakítanak meg, avagy mégiscsak a konfliktusokkal tűzdelt béke.
Ma nem kisebb változások zajlanak a világrendben, mint kétszáz évvel ezelőtt, s ha a napóleoni háborúk hektikus korszakát követhette stabilitás, akkor talán mi is reménykedhetünk.
