– Sokszor teszik fel manapság a kérdést: mit keres Oroszország a Közel-Keleten? No de mit keres ott az Egyesült Államok?
– Barack Obama az iráni kérdés megoldására koncentrált e térségben, s minden más, ezen kívül felvetődő probléma teher volt a számára. Bassár al-Aszad is úgy érdekelte, mint Irán legfőbb szövetségese. Azért akarta eltávolítani, hogy ezzel gyengítse Teheránt. Most, hogy Iránnal megszületett az atomalku, Amerika szemében Aszad lényegében elvesztette jelentőségét. Washington számára Szíria valójában azért fontos, hogy ellenőrzés alatt tartsa a régióban a politikai geográfiának a következő 10-15 évben elengedhetetlenül bekövetkező változását. Ugyanúgy, mint száz éve tették azt a franciák vagy a britek. Szíria, a terrorizmus elleni harc tehát csak egy epizód ebben a játszmában.
– S ezzel magyarázható az amerikai lépések alacsony hatékonysága?
– A Közel-Keleten jó évtizede látványosan megjelenő Amerika jelenleg tényleg tanácstalannak tűnik, sokat hibázik, ám az elkövetkező két évtized végére a térség legbefolyásosabb játékosa lesz. Ne felejtsük el, Amerika elveszthet ütközeteket, de a háborút általában megnyeri. Tény ugyanakkor, hogy a Washington régióbeli dominanciáját erősítő tervekbe belezavart a monopolhelyzetet megtörő, megnövekedett orosz aktivitás.
– Találkoznak-e valahol az orosz és az amerikai elképzelések?
– Szögezzük le, Oroszország fő célja nem Aszad megmentése vagy a szíriai konfliktus rendezése, de még csak nem is az egyébként fontos földközi-tengeri bázis megőrzése. Jóval fontosabb ennél, hogy olyan terepet találjon, ahol megegyezhet Amerikával. Moszkva ugyanis a retorika ellenére rendezné a kapcsolatait az Egyesült Államokkal, s úgy látja, a párbeszédet a szíriai konfliktuson keresztül újíthatja fel. Ez a törekvés sütött át Vlagyimir Putyin egyébként sok esetben Amerikát bíráló valdaji fellépésén is. Az Egyesült Államok azonban egyelőre nem kész a dialógus felújítására, érdemben nem tárgyal Oroszországgal. Az elmúlt hetek washingtoni lépései egyértelműen azt üzenik Moszkvának, hogy meglesz nélküle.
– Ebben a kontextusban megáll az a gyakorta hangoztatott megállapítás, hogy Szíriában jelenleg valójában egy helyettesítőkkel zajló (proxy war) orosz–amerikai háború folyik? Mások úgy látják, az Iszlám Állam elleni orosz fellépés valójában az amerikai hegemónia megtörését szolgálja
– Ez a háború sokkal inkább az iszlám társadalomnak a történelmi reváns fázisába lépett ébredésének szélsőséges megnyilvánulásai ellen folyik, a cél pedig az iszlám visszaterelése a hagyományos kerékvágásba. Ami pedig a helyettesítő háborút illeti, arról inkább beszélhetünk Ukrajna kapcsán. Szíriában Oroszország és Amerika ugyanazon az oldalon állnak, csak nem akarnak egymásról tudomást venni. Azon versenyeznek, hogy ki vigye el a pálmát, egymás ellen azonban aligha fordulnak.
– Sokat beszéltünk azt elmúlt napokban a világrend alakulásáról. A Valdajon megtudhattuk, hogyan képzeli el ezt Oroszország, de vajon mit akar Amerika?
– Ha egy mondatban akarok válaszolni, akkor egy amerikai feltételek szerint működő világot. Az Egyesült Államok ma az első számú hatalom, e dominanciáról pedig önként nem mond le. Miért is tenné? S ha már erőből tárgyalhat, az egyenrangú párbeszédre sem kész! Így e hegemónia megtörésében gondolkodók csak erővel párosuló vonzóbb ajánlattal kényszeríthetik ki e helyzet megváltoztatását. Egy, az Amerika által működtetett modellnél hatékonyabb alternatívával.
– Ha az Egyesült Államok tényleg csak az erőből ért, akkor az egyeduralmát megelégelők még várhatnak. Oroszország ugyan – főképp a retorikában – bele-beleharap ebbe a hegemóniába, de az Európai Unió mind kiszolgáltatottabb, Kína pedig fél a konfrontációtól
– A mostani átmeneti időszakban azért már mindegyik említett pólus ellenállása nő, miközben Amerika ereje, ha lassan is, de gyengül. Ez az egyeduralom egyébként nem jó már magának az Egyesült Államoknak sem, hiszen hiányzik a játékból az opponens, így a hegemón egyre többet hibázik. A szembenállás erősödése tehát egy egészségesebb berendezkedés felé visz.
– Minden pólus növekvő szembenállásáról beszélt. Az Európai Unió tekintetében mintha ennek éppen az ellenkezője látszana
– Akkor pontosítok, egyes országok ellenállása növekszik. Többen kimondták például, hogy az iraki invázió hiba volt. Brit részről például ez komoly beismerés. Vagy vegyük a választásokat, amelyeken egyre inkább előretörnek az euroatlanti irányvonallal szemben szkeptikus erők. De az európainál még nyilvánvalóbb példa Irak esete, ahol Amerika a saját költségvetéséből tartja fenn a kormányt, amely aztán Washington akarata ellenére egyre szorosabban működik együtt a szíriai kérdésben Moszkvával.
– S az amerikai elit érzi ezeket az új realitásokat? Megosztott a jövőt illetően?
– Különböző elképzelések futnak párhuzamosan. Vannak, akik a bezárkózás mellett érvelnek, s az érezhetően növekvő belső gazdasági, politikai, szociális problémákra koncentrálnának. Mások éppen azzal vádolják Obamát, hogy lemond a globális dominanciáról, gyenge, politikai értelemben opportunista, s új Reaganre van szükség, aki újra keményen lép fel a nemzetközi porondon, így a belső gondokat továbbra is a világ többi részének kárára oldva meg. Egy harmadik csoport szerint Amerikának meg kellene egyeznie a világ többi erőközpontjával, ami a XIX. századhoz hasonló, erőegyensúlyon alapuló globális stabilitást hozna. Elképzelésekből tehát nincs hiány, mégis úgy látom, hogy az amerikai elit intellektuális zsákutcában van. Ezért aztán aki új gondolatokkal, működőképes modellekkel képes előállni, az az Egyesült Államok reális vetélytársává válhat.
