Emberszámba kell venni a polgárokat

Ioan Hosu kolozsvári szociológus a román társadalom elvárásairól és a politikai elit kudarcáról.

– A bukaresti klubtragédia nyomán kirobbant, a Ponta-kormány bukásához vezető tüntetések idején megragadta a figyelmemet a következő felirat: „Még a migránsok is menekülnek előlünk.” Pontosan mi váltotta ki a román társadalomból ezt a pesszimizmust?
– Az, hogy a kommunizmus bukása óta az intézményrendszer természetesnek vélt változásában reménykedett, ami máig nem történt meg. Az emberek odajutottak, hogy egyre kisebbek lettek az elvárásaik, és az ezekhez viszonyítva kevesebb pozitívumot sem értékelik már. Napjainkra a románok önbecsülése és önbizalma alacsonyabb, mint negyed évszázada. Mindez nem tartozik egy nemzet alapvető jellemvonásai közé, elsősorban pszichoszociális okai vannak, amit egyaránt kivált a szegénység, az önbizalom- és a perspektívahiány, az állami intézményekbe és a politikai elitbe vetett bizalom általános megcsappanása. A politikai és menedzseri elit súlyos hiányosságaival szembesülünk, nincs országprojektünk, jövőtérképünk, nem gondolkodunk stratégiákban. Éppen ezért a társadalom reakciója érzelmi alapú és radikálisan elutasító. Mellesleg a kontinensen végigsöprő populista, nacionalista hullámot figyelembe véve európai szinten is a politikai vezetők legitimitásának válságát tapasztalni, teljesítményhiányuk, kudarcuk szembeötlő.

– Ehhez a közérzethez hozzájárult az is, hogy a rendszerváltás idején megfogalmazott célok és ideálok jelentős része nem teljesült.
– Az akkori elvárások túlságosan nagyok voltak az országnak a nyugat-európai társadalmaktól való leszakadásához képest, amit az euroatlanti integráció után sem sikerült pótolni. Sőt, ha a jelenlegi stagnálást, a „jólét” sajátos újraelosztásának módját vesszük figyelembe, a helyzet egyáltalán nem rózsás. Miközben a románok művelt, egészséges, tájékozott, a jóléthez és az élet biztonságához szokott embereket szeretnének látni maguk körül, ebből szinte semmi nem valósult meg. Az oktatás folyamatos és elhibázott reformokon megy keresztül, az egészségügy vég nélküli válságát éli, másról se szól, mint az ártámogatott gyógyszerekről, a kórházbezárásokról, a szakemberek elvándorlásáról, az ország lakosságának több mint felét kitevő vidéki lakosságnak az alapvető infrastruktúrája – oktatás, egészségügyi ellátás, kommunikációs csatornák – is hiányzik. Itt tartunk, miközben a társadalom a nyugat-európai színvonalhoz közelítő gyors változásokat várt.

– Romániában korábban is voltak tüntetések, például tisztességes fizetésért, magasabb életszínvonalért, a mostani megmozdulások azonban kifejezetten a korrupció, a politikai osztály ellen irányulnak. Miért éppen a klubtragédia jelentette az utolsó cseppet a pohárban?
– A lakosságot nem kimondottan a pénz hajtja az utcára, a 2010-es megszorító intézkedések bejelentését nem követték demonstrációk. Eddig is többnyire akkor tiltakoztak, amikor az egészségügyi ellátás színvonala vagy a Verespatakra tervezett bányanyitás esetében a környezet, az élet minősége forgott kockán. Legyen szó a külföldön élő románok választójogának korlátozása miatt a tavalyi államfőválasztás idején vagy a mostani szerencsétlenség kapcsán rendezett tömegdemonstrációkról, ezek mind a társadalom kétségbeesett jajkiáltásai. Az emberek kifejezetten érzékenyek az élettel és halállal kapcsolatos aspektusokra, e téren nincs helyük a politikai játszmáknak. Megcsömörlöttek attól, hogy a sztárocskák és újgazdagok alkotta politikai bandák érzéketlenséget tanúsítanak a szenvedés, az emberi méltóság iránt. A többség nem feltétlenül anyagi természetű igényeket támaszt, nem vezető akar lenni, hanem a politika alapjait képező értékek megváltoztatását sürgeti. Nem kér a konvencionális beszédekből, kulcsfontosságú pillanatokban maga mellett akarja tudni az állami intézményeket. És nem akar többet várni, nem akar újabb áldozati nemzedékké válni a reformok oltárán.

– Mi vezetett a romániai politikai elit kudarcához?
– Ha csak a tavalyi államfőválasztás óta eltelt időszakot vizsgáljuk, a politikai pártok kizárólag a saját ügyeikkel, fúziókkal, belső választásokkal voltak elfoglalva. Teljesen megfeledkeztek a társadalom igényeiről, az alkotmány módosítása, a régióátszervezés vagy az európai források lehívása mellékes számukra, kizárólag a túlélésük biztosítására törekedtek. A többség azzal elégedetlen, ahogy az állam a polgáraihoz viszonyul. Az emberek nem érzik képviselve magukat a szavazatuk által, mert két választás között a kutya se törődik velük. Emiatt fordulnak el rengetegen a politikától, és bojkottálják a választásokat, dobnak üres szavazócédulát az urnába, vonulnak az utcára. Ezek a megnyilvánulások mindaddig nem szűnnek meg, amíg a társadalom egyre szélesebb rétegei nem érzik képviselve magukat. A polgárok azt kérik az állami intézményektől, hogy vegyék emberszámba őket, hogy a stratégiákat az igényeikhez és elvárásaikhoz igazítsák. Ez az elégedetlen réteg nem csak klasszikus pártokba szerveződve fog helyet keresni magának a közéletben, elvégre ma már három személy is pártot alapíthat Romániában, a közösségi oldalak más jellegű platformok létrehozására is alkalmasak.

– Miért nem vállalt hangsúlyosabb szerepet az átalakulási folyamatban a fiatal nemzedék? Vagy miért mondott csődöt például a Ponta képviselte generáció?
– Nem csak a fiatalok elégedetlenek, ez ugyanúgy jellemző számos más társadalmi és korcsoportra. Az idősebb generáció is elégedetlen, de más a protestkultúrája, mivel a Ceausescu-diktatúrában megtanulta, hogy nem kommentálhat semmit, és egyedül akkor sem képes megváltani a világot, ha nem ért egyet a folyamatokkal. Ehhez képest a negyven év alatti, az interneten, az átláthatóság, az együttműködés és a vita kultúráján szocializálódott nemzedék számára természetes a nyílt megnyilvánulás. A totálisan eltévelyedett politikai establishment képtelen mit kezdeni a nemzedékek közötti eltérésekkel. A fiatalok szerepvállalásának fő gátja a pártoknál érvényesülő kontraszelekció, ahol kizárólag bólogatójánosokra van szükség, mert nem a kritikai gondolkodás, hanem a főnök iránti hűség a mérvadó. Nem az számít, mit tudsz, hanem hogy kit ismersz. Holott a cégekhez hasonlóan a politikában is a legjobbnak, a leghozzáértőbbnek kellene képviselnie a tömegeket. A mindössze 36 évesen a kormányfői székbe került Victor Ponta magában hordozta a baloldal által meghirdetett mélyreható reformok ígéretét, tevékenysége, magatartása azonban enyhén szólva túllépte az etikusság határait. Kudarca nyomán sokaknak megerősítést nyert, miszerint fiatalok, idősek ide vagy oda, a jelenlegi politikai osztállyal képtelenség előrelépni, új szereplők és intézményrendszer kell.

– Mégis milyen modellek, projektek segítségével valósulhatnak meg a várt reformok, a politikai-társadalmi megtisztulás?
– Meríteni kellene a változást, reformokat, egyfajta társadalmi forradalmat sürgető rétegek elvárásaiból. Az egyik ilyen modell a fenntartható fejlődés, a kooperáció és a konzultáció felkarolása, háttérbe szorítva a konzumerizmust, a természeti erőforrásokkal szembeni mértéktelen visszaélést. Nem szabad az államtól várni mindent, a változásnak nemcsak az elitek körében kell bekövetkeznie, hanem alsóbb szinteken is. Mindenekelőtt az oktatás színvonalának emelésével, hiszen a mai oktatás határozza meg, milyen lesz a társadalom harminc, ötven év múlva. A civil társadalom sokkal aktívabb nálunk, mint tíz évvel ezelőtt, ezért biztos vagyok abban, hogy a változtatás szükségességéről kezdődött közvita akkor is folytatódni fog, ha a tüntetések alábbhagynak. A paradigmaváltás időszakát éljük, és ez a folyamat visszafordíthatatlanná vált, az elvárásokat már nem lehet néhány látszatintézkedéssel kielégíteni.