Azok a típusú propagandaképek, melyeken észak-koreai funkcionáriusok egy-egy helyszínen áhítattal állják körbe az ország első emberét, Kim Dzsong Unt, és miközben isszák szavait, sokszor még jegyzetelnek is, valójában korántsem új keletűek, már a diktátor nagyapja, az Észak-Koreát megalapító Kim Ir Szen rezsimje is előszeretettel alkalmazta ezeket. A kommunista országban nagy hagyománya van ugyanis a „helyszíni útmutatásoknak” (van koreai elnevezése is: Hjondzsi Csidó) és az annak során készülő propagandafotóknak, amelyek megörökítik a diktátor látogatását egy-egy új ipari vagy katonai létesítményben. Noha általában nem derül ki, hogy az ország első embere milyen tanácsokat ad a helyieknek, a központi hatalom által vasmarokkal fogott média azt hangsúlyozza, hogy a jegyzetelők később az ország első emberének szavai szerint jártak el.
„Az Észak-Koreát megalapító Kim Ir Szen fotói egy ideig nemigen tértek el a kelet-európai kommunista vezetőket, például a Rákosit ábrázoló, hasonló jellegű képektől, az, hogy a fotókon az őt fogadók áhítattal hallgatják a mondandóját, esetleg még meg is örökítik azt, a hatvanas évektől terjedt el” – magyarázza Csoma Mózes, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem koreai tanszékének vezetője. Csakhogy a történelem máshogy alakult Kelet-Európában és máshogy Észak-Koreában, az ázsiai ország rendszere ugyanis nem ment át olyan változásokon, mint idővel a magyar.
A hasonszőrű kelet-európai képek így az ötvenes évektől nem „durvultak tovább”, míg Észak-Koreában tovább folytatódott ez a fajta fotográfiai „fejlődés”. A hetvenes évektől lehet egyre több olyan képet fellelni, amin a Kim Ir Szent hallgató katonák, pártfunkcionáriusok vagy éppen munkások magnóra veszik a „Nagy Vezér” gondolatait, később, a nyolcvanas években pedig megjelentek a máig látható jegyzetfüzetek.
„Az észak-koreai propagandafotók az ötvenes évek végétől indultak el furcsa irányba, melyhez hozzájárultak a szovjet politikai változások – például a desztalinizáció folyamata – vagy éppen a lengyelországi megmozdulások és az 1956-os magyar forradalom” – magyarázza Csoma Mózes. A szovjet blokkon belüli „erjedésre” reagálva ugyanis a phenjani rezsim egyrészt még inkább meg kívánta erősíteni a központi hatalmat – ami a propaganda szintjén is megjelent –, másrészt egyre inkább bezárkózott, még a saját kommunista szövetségeseitől is elkülönült.