Ha megközelítőleg északi irányban elindulunk a német–lengyel határ közelében lévő Szczecinből, és a tengerpartot elhagyva száz kilométert hajózunk, szárazföldbe, pontosabban gránitba fogunk ütközni a Balti-tenger közepén. Ez Bornholm szigete, amely ugyan többször cserélt gazdát a történelem során, de 1660 óta végérvényesen Dániához tartozik. Helyzetéből adódóan kínálkozik az erődítésre, vagy ami a háborúk előtti időkben (vagy épp hidegháborús időkben) még fontosabb, hírszerzési célokra.
A véletlennek köszönhetően így került be a modern hadviselés történetébe is: 1943-ban a Luftwaffe egyik – akkor még – kísérleti V-1-es robotrepülőgépe a szigeten csapódott be, roncsairól egy dán tengerésztiszt vázlatrajzot készített, ami aztán eljutott a brit felderítéshez, akik így értesültek először a „csodafegyver” létezéséről. A németek megszállta, és partvédelmi ütegekkel felszerelt, közel 600 négyzetkilométeres földdarabnak azonban harci szerep jóformán nem jutott a második világháborúban. A legérdekesebb fordulatot a háború vége produkálta. Miután a nyugati szövetségesek nem voltak hajlandók csapatokat küldeni, akiknek a 12 ezres (!) Wehrmacht-kontingens megadhatta volna magát, szovjet légitámadásra, majd invázióra került sor. A főváros Ronne és Nexo térségében több ezer lakóház semmisült meg, majd az európai győzelem napján, május 9-én partot értek a szovjet csapatok.
A bombázás és az egyéves szovjet megszállás beleégett a dánok emlékezetébe. Sőt miután 1946 áprilisában kivonultak, leszögezték: hadüzenetnek tekintik, ha Bornholmra idegen katonák lépnek, s ezért a szigeten folyamatos dán katonai jelenlétet kell biztosítani.
A hidegháború idején nem tudni még egy olyan NATO-tagállamról, amelynek bármily kicsi területével kapcsolatban a Szovjetunió – „felszabadító” műveleteire hivatkozva – ilyesmit várt volna el, ráadásul többnyire sikerrel. Pár esetről tudnak, amikor sérült a két feltétel, s Moszkva ezt fel is rótta Koppenhágának: volt, hogy amerikai helikopter kényszerleszállást hajtott végre Bornholmon, máskor az amerikai légierő zenekara látogatott ide, de a 80-as években voltak provokatívabb akciók is. Furcsa módon azt is felrótták, amikor a 2000-es évek elején felszámolták a bornholmi gárdát, ami a dán katonai jelenlét letéteményese volt itt. Ha a hidegháború vége óta le is szervezték az itteni csapatokat, a sziget nem maradt egy pillanatra sem katonák nélkül: máig működik ott egy lokátorállomás (a síkvidéki Dániához képest Bornholm legmagasabb pontja 170 méterrel magasodik a tenger fölé, ami jó rálátást biztosít) és elektronikai felderítő (lehallgató) létesítmények is.
